– Budapesten születtem 1946-ban – mondja Petricsek József –, az általános iskolát és a gimnáziumot is ott végeztem. Sopronba jelentkeztem finnországi, lengyelországi ösztöndíjra – akkor úgy mondták bútormérnöknek –, belső építésznek. Mivel nem sikerült a felvételi, ezért Miskolcra olajmérnöki szakra jelentkeztem. Úgy vettek fel, hogy fél évet tanuljak a bányaművelő mérnöki szakon, majd utána átvesznek az olajmérnökire. Fél év elég volt nekem arra, hogy még hívásra sem mentem volna át az olajmérnöki szakra.

– Előtte volt valamilyen kötődésed a bányászathoz?
– Általános iskolában olyan dalokat énekeltünk: Zúgnak az ércek az öntödében, Sej ha nyílik a tárna. El voltam tőlük varázsolva, mert ezek a dalok érzelmileg megfogtak. Az énektanárom valószínűleg bányász családból származott, mert ilyen nótákat énekeltetett velünk. Nem ettől lettem bányamérnök. Az egyetemen meg a bányamentés ragadott meg. Ebben is inkább a kaland, az izgalom vonzott.

– Ösztöndíjasként tanultál.
– A Fejér megyei Bauxitbánya Vállalattal volt társadalmi ösztöndíjszerződésem. Termelési gyakorlatra, Kincsesbányára mentem az első év után. Nem éreztem jól magam, mert ott baleknak néztek, és az idősebb mérnök kollégákat – a firmákat – kellett kiszolgálnom. Ezzel telt el az egész napom, ami számomra megalázó volt. Második év végén már a Tatabányai Szénbányákhoz kérettem magam gyakorlatra. Itt el voltam ájulva a vállalat szakmai hozzáállásától. A XV/a. aknára tettek, mint gyakorló egyetemistát. A tatabányai légkör egészen más volt, mert ifjú kollégaként kezeltek, és emberszámba vettek. Barátságosak voltak, és meg akartak tartani. Bontottam a társadalmi ösztöndíjat – amit vissza kellett fizetnem –, és a végzés után 1969-ben a Tatabányai Szénbányák Vállalathoz jöttem dolgozni.

– Gondolom, nem véletlenül kerültél a XV/a. aknára?
– A gyakorlat alatt Sashegyi Józsi bácsi az üzemigazgató és Tóth István főmérnök látták, hogy igyekszem a mérnöki munkát megtanulni, és jól elvégezni. A diplomatervemet is Tatabányáról kértem. Amikor végzés után jelentkeztem munkára, valószínű az ő sugallatukra és Mátyás Béla segítségével kerülhettem a XV/a. aknára. Nagyon örültem ennek.

– Abban az időben a XV/a. akna Tatabánya egyik legkorszerűbb bányája volt.
– Ebben a bányában volt egy sújtólégrobbanás 5-6 évvel azelőtt, hogy odamentem dolgozni. Az akkori vezetésben és a munkásgárdában is nagyon erősen élt még a tragédia. Nagyon fegyelmezett kollektívát találtam ott. Egyedi támos, zárt homlokú fejtések voltak, de már kísérleteztek a nyitott homlokkal. Jött a maróhenger. A lehetőségeken belül foglalkoztak a fejlesztésekkel. Különböző technológiákat dolgoztunk ki. Szerintem akkor Tatabányán a legmodernebb bánya volt a XV/a. Bár fiatalabb akna volt, mint a belső aknák, de itt is összetartó kollektíva volt. Mindenki mindenkit ismert, és mindent tudtak egymásról a bányászok. A brigádok is jók voltak. Amikor a széngyalu elindult a XV/a. aknán – talán az országban is elsőként –, az első jövesztő vágásoknál Botka István brigádvezető a fronti kaparóban hentergett a vastagon, puhán ömlő szénen. Öntötte magára a szenet. Fürdött benne. Ilyen emberek voltak. Szinte héroszok. Imádták a termelést, a bányászmunkát. Szerették egymást…

– És meg is fizették őket!
– Jól tudtak keresni, amiből el tudták a családjukat tartani.

– Milyen beosztásokban voltál?
– A mérnökségen dolgoztam először. Később átkerültem a szellőztetéshez Csákvári Antal szellőztetési felelős, bányamérnök kolléga keze alá.

– Ezután a régi álmod teljesült, a Központi Bányamentő Állomásra kerültél.
– Akkor a Tatabányai Központi Bányamentő Állomás Európa legkorszerűbb bányamentő állomása volt. Csupán egy bányamérnök volt az állomáson, Vavra Imre. Kellett mellé még egy mérnök, aki mellette, vele, közösen irányítja a mentési munkákat. Sok tűz, sok riasztás volt. Ő nem lehetett egyszerre mindenhol, ezért kellett még egy másik mérnök. Bizonyára körbenéztek, hogy ki lehet erre a beosztásra alkalmas fiatal mérnök. A bányamentő vizsga eredményeim és titkos vonzalmam diktálta hozzáállásom miatt engem javasoltak. Kijött az üzembe Vavra Imre és megkérdezte, hogy szeretnék-e a bányamentő állomáson dolgozni. Igent mondtam. Így 1973. január 1-től bányamentési csoportvezetőnek kerültem oda.

– Ez nem hagyományos mérnöki munka.
– A bányamentést – nem az egyetemen – csak a bányamentő állomáson és csak a bányamentés során lehet megtanulni. Ötvözi magába a bányagépész, a bányaművelő, a szellőztetéssel foglalkozó mérnökök munkáját, így ez egy komplex foglalkozás. A bányamentő munkára a hétköznapokban nincs szükség, ezért csak ott és akkor – mentés közben – lehet megtanulni.

A volt bányamentő állomás Tatabányán (Kattints a képre! - régi fotók galériája.)

– Tényleg Európa legkorszerűbb bányamentő állomása volt?
– A tatabányai vállalatvezetés korán felismerte, hogy egy ilyen veszélyes szénmedencében jó és korszerű technika nélkül nem lehet bányamentést végezni. Véleményem szerint akkor 1973-ban a legkorszerűbbnek számított bányamentő állomásunk, amely ekkor már önálló üzemként működött. Hivatásszerűen bányamentéssel foglalkozó üzem 1960-tól lett. 1902-től ez bányamentő és tűzoltó állomás volt. Az 1970-es években mind a műszerek, bányamentő eszközök, készülékek, életmentő eszközök vonatkozásában, mind szakmai szempontból, a személyek kiválasztásában a legkorszerűbbek, és legszigorúbbak voltunk. Az állomás személyi ütőképessége messze meghaladta az országos átlagot. Országszerte kérték segítségünket, még külszíni veszélyhelyzetekhez is. Három, tizenhárom fős osztagunk volt. Ezek mind függetlenített, hivatásos bányamentők voltak. Az osztagok élén az osztagparancsnok bánya technikus volt. Az osztagokat két, öt-öt fős raj alkotta egy-egy szintén bánya technikus rajparancsnokkal. Később a kiemelkedő munkát végző vájárok lettek a rajparancsnokok. A három, tizenhárom fős osztag munkáját irányítottam, mint bányamentő csoportvezető. Naponta, egy-egy állandó ügyeletes orvosunk volt, akit az életmentésnél a kivonuló rajjal együtt riasztottak. Az idő tájt – a gyakori veszélyhelyzetek miatt – még az orvosok is az állomáson teljesítettek szolgálatot éjjel-nappal. A bányamentésben dolgozók fizikai állóképességét a legmodernebb légzésfunkciós kerékpáron és gumiszalagos ergometeren, számítógép segítségével vizsgáltuk, ellenőriztük. Külön – hőmunkára is alkalmas – gyakorlótárót építettünk. Évekig jártak ide még a tűzoltóságtól is. Ha üresedés volt a bányamentő állomáson, akkor elővettük a bányamentő tanfolyamon vizsgázók névsorát, és azok közül válogattunk. Nagyon könnyű volt az utánpótlás biztosítása, mert az üzemi vezetők is azt mondták, hogy akkor nyugodtak, ha a bányamentő állomáson jól dolgozó szakemberek vannak.

– Emlékszem, hogy a legjobb vájárok kerülhettek bányamentőnek, akik a bányászszakmát kiválóan ismerték, és jó fizikai, szellemi, pszichikai állapotban voltak. Azt hiszem, anyagilag is jobban meg voltak becsülve.
– Valamelyest több volt a fizetésük. Ez a hivatás az átlagosnál keményebb, állandó veszély közeli munkát és kevés szabadidőt jelentett, míg az üzemi vájárokból – akik a termelésben dolgoztak – az állandó, húzós termelés vette ki az erőt. Bányamentőinknél az egyszeri, rövid ideig tartó, de igen nagy terhelés volt a mérleg egyik oldalán, hiszen életmentésnél nem lehetett pihenni. A mérleg másik oldalát viszont a felénk áradó bizalom, az országos és nemzetközi szakmai elismertség és a szeretet hozta egyensúlyba. A kiválasztás szempontja is az volt – ahogy mondtad –, hogy lehetőleg a szakmailag, fizikailag és pszichikailag is a legjobb vájárok kerüljenek bányamentőnek. Ez egy olyan sajátos hivatás, hogy amikor mindenki – a normális ösztönének engedve – pánikszerűen menekül, akkor bányamentőnek higgadtan, velük szemben kell haladni a pontosan még nem ismert veszély felé. Ezt kevesen bírták. Nagyon sokan egy-két hónap után elmentek, vagy mi küldtük el, mert nem felelt meg a követelménynek.

– Ezek voltak a hivatásos bányamentők.
– Nem ezek, hanem akik maradtak. Évente 50-60-an végeztek bányamentő tanfolyamot, akik a vizsga után visszamentek arra a munkahelyre, ahonnan jöttek. Minden termelő műszakban – az aknaüzemekben – öt riasztható bányamentő volt. Ha bármelyik üzembe riasztottak minket, és a központi rajnak ki kellett menni tűzhöz, élet- vagy vagyonmentéshez, akkor a központi raj tartalékát az üzemi bányamentők biztosították. Minden bányaüzemben volt 40-50 üzemi bányamentő, akiket mi képeztünk ki.

– Az 1980-as évek közepén újságírókat vittem a Bányamentő Állomásra, amit te mutattál be. Egy-két vállalkozó kedvű firkásszal még az általad említett gyakorló pályán is végigmentél. Az újságírók le voltak nyűgözve a látottaktól. Arra emlékszem, hogy a bányamentők felkészültségét az űrhajósokéhoz hasonlítottad.
– Elmentünk Kecskemétre – tapasztalatszerzés céljából –, ahol van egy repülő orvosi vizsgáló központ. Ott képezték ki a magyar űrhajósokat is. Az volt a benyomásom, hogy a centrifugán és a vákuum kamrán kívül – orvosi alkalmasság tekintetében – mindent komolyabban csináltunk mi Tatabányán, mint ők. A mi követelményünk sokkal szigorúbb volt.

– A Központi Bányamentő Állomás vezetője, a mentőcsapat parancsnoka és egyben a felelős műszaki vezetője voltál. Akkor is meg ma is úgy látom, hogy ez a bányamentő parancsnoki állás a te személyedre volt szabva.
– Utólag már én is így látom. Az volt az életem, s a családomé is. Szerettük valamennyien hivatásunkat, munkánkat és mindenek előtt egymást. De szerettük a fegyelmet is. Gál István a vezérigazgató is azt mondta, hogy egy félkatonai szervezet a bányamentés. A kiadott utasítást végre kell hajtani. Vitatkozni nem szabad. Utólag mindent elemezhettünk, okulhattunk. Az igaz, hogy sokszor dolgoztunk szabálytalanul, sokszor kockáztattunk, de sose kockáztattuk a mentés sikerét. Az szent volt előttünk.

– Az eocén program mennyiben befolyásolta a Bányamentő Állomás életét, munkáját?
– Az eocén program a bányamentésnél semmit sem befolyásolt, mert amint mondtam, a bányamentő szolgálatunk minden szinten a legkorszerűbb volt, úgy technikai, mint az emberi oldalról. Sőt fejlődési lehetőséget kínált. Viszont a plusz feladatot az okozta, hogy az eocén bányák távolabb kerültek az állomástól. Új feladat az volt, hogy ha 20 percen belül nem értünk ki, akkor teljesen új bányamentő állomást kellett építeni. Ezért az eocén programban a mi elképzelésünk oly módon volt benne, hogy Nagyegyházán és Mányon üzemi bányamentő állomásokat hoztunk volna létre. Ezeket – igényeinknek megfelelően – így is tervezték meg. Az üzemi mentőállomások helységei még ma is megvannak a mányi és a nagyegyházi épületekben. A bicskei gyűjtőerőmű nem valósult meg, ennek megfelelően csökkent az eocén bányák építési üteme, tervezett kiterjedése. Nem kellettek új mentőállomások, mert 8 perc alatt elértük a Nagyegyházi Bányaüzemet és 20 percen belül Mányt. Ezért a bányamentő helységek más funkciót kaptak. Szakmailag kihívást jelentettek ezek a bányák, mert más jellegű veszélyekkel (víz- és iszapbetörések, robbanóképes lepárlási termékek, stb.) kellett szembenéznünk.

– A bányamentő állomáson eltöltött tizenöt éved alatt melyik bevetés hagyott mély nyomokat benned?
– Életem első nagy bevetése. Ezerkilencszázhetvennyolc február tizenhatodikán tizenkét óra negyven perckor a bányamentő állomás diszpécsere bányatűzhöz, majd életmentésre riasztotta a bányamentőket a XII/a. aknába. A bányamentő állomáson lévő XII/a aknai szénmonoxidmérő műszerek végkitérésbe mentek. Ez egy csütörtöki nap volt, és éppen az üzemi bányamentőknek tartottunk elméleti és gyakorlati oktatást. Lehetett látni, hogy ez meghaladja az egyszerű sima tűz fogalmát. A függőaknán jött ki a füst. Sújtólégrobbanás történt. Amikor a bányamentőkkel leértünk a bányába, riasztottuk a riadókészültségben lévő központi tartalék rajt és az összes üzemi bányamentőt, aki csak a bányamentő állomáson volt, az összes ügyeletes orvost, mert a mentés átment életmentésbe. Először arra a frontfejtésre mentünk, amerre élők voltak, amelyet közvetlenül a sújtólégrobbanás nem érintett. Innen sikerült kimentenünk 19 embert. Sokan meghaltak. Megégtek, megfulladtak. A bányászok menekültek ki a frontról. Sajnos taposták egymást. A másik front – ahol a robbanás történt – teljes törésben volt és nem volt átjárható. Velünk jött Forisek István főmérnök is. A frontfejtés szállító vágatában lévőket megvizsgáltuk, de rajtuk már nem lehetett segíteni. Az üzemi bányamentők szállították ki őket. Ez után helyreállítottuk a helyi szellőztetést, hogy be lehessen menni egészen a frontfejtésig, hogy készülék nélkül dolgozhassunk. Ott teljes törés volt. Átmentünk a légvágati oldalra. Ott is törés volt. Horváth Miklós aknász elmondásából megtudtuk, hogy a szárnyon éppen robbantási munkákhoz készülődtek. Kétszárnyú frontfejtés volt, egy kis vakszárnnyal. A szállító vágat, a főszárny és a vakszárny kereszteződése össze volt törve. Itt volt valahol a robbantás – mondta a szakvezető –, de miután robbantási munkák voltak, az emberek többsége átmehetett (szabály szerint) a légvágati oldalra, illetve ki a szállítóvágatba. Oda viszont nem tudtunk eljutni a légvágaton, mert az össze volt törve. Ezért egy kisszelvényű vágatot hajtottunk az omladékon keresztül a frontfejtésre, hátha találunk ott még embereket. Bár annak, hogy élnek nagyon csekély volt a valószínűsége, mert nagy volt a monoxid és a metán tartalom. Élve ember ott nem maradhatott. Kihajtottuk a mentővágatot, de nem találtunk senkit. A vakszárnyra és a főszárny beálló fülkéjére is hajtottunk mentővágatot és ott találtunk halott bányászokat: Fehér, Piroska, Sógorka…
Itt elérzékenyedik Petricsek József és a könnyeit törölgetve csak percek múlva tudja folytatni a mentés történetét.
– … egyhuzamban 32 órát dolgoztam.

– Milyen volt akkor a bányamentők lelki, pszichikai állapota?
– Riasztás után az ember mindig megváltozik és a halottakat az ember a munka tárgyának tekintette, az élőkre koncentrálunk. Nem néztem az arcokat, hogy kicsodák, csak azt, hogy él-e. Azután kerestük a következő sérültet. A sújtólégrobbanásnál nem ismered meg az embereket, annyira feketék.

– Annyira összeroncsolódnak?
– Sújtólég robbanáskor soha nem roncsolódnak. Ezért rögtön lehetett látni, hogy elsősorban nem sújtólégrobbanás történt.

– Hanem?
– Az emberek zöme – kifelé a fővágaton – a sújtólégrobbanás következtében halt meg. Az említett Fehér, Piroska és Sógorka és a pajtásaik meg a robbantástól, mert tele voltak lőpor maradványokkal. Végtag maradványokat találtunk, kezeket, lábakat, combokat, belső részeket. Ilyen a sújtólégrobbanástól nem történik. A huszonhat áldozat zöme szénmonoxid mérgezéstől halt meg.

– A tatabányai bányamentők elegendőek voltak a mentésnél?
– Segítséget kértünk az oroszlányi bányamentőktől. Velük közösen hajtottuk a mentővágatot a légvágati oldalra. A kisszelvényű vágatból zsákban hordták ki a szenet a nagyobb bányatérségbe, mert ilyenkor és sokszor nincs más szállítási lehetőség. Az első néhány óra, és az első néhány nap nagyon sok embert lekötött. Egy hét után befejeztük a bányamentést, mert akkora nyomás volt, hogy megmozdultak a mentővágatok ácsolatai, és a légvágati oldalon ismét megjelent a monoxid és a metán. A robbanás után megalakult kormánybizottság lefújta a mentést. Gátakat készítettünk és beiszapoltuk azt a területet. Talán a közvélemény nem is tudja, hogy hat embert nem tudtunk kihozni, így ott maradtak eltemetve, sírjuk a bánya lett.

– A mentés befejezése után a bányamentőknek valamilyen pszichológiai beszélgetéseken át kellett esni.
– Egy életmentés nem okoz nagy traumát, tiszta fej kell, mert másképp mi is ott maradunk. De ez a 26 halott az nagyon nagy stresszt váltott ki. Nem csak a magas létszám, hanem az is megviselte a mentőket, hogy – mint később megtudtuk – sok ismerős volt az elhunytak között. A frontaknász, a Kiss Sándor, aki a robbantást végezte, az pont a bányamentő állomáson volt rajparancsnok. Ebben az volt a legmegdöbbentőbb, hogy egy héttel korábban, a sújtólégrobbanás előtt próbariasztást végeztem életmentésre az utóbb felrobbant frontra, hogy a készültségi szintet fenntartsuk. Kiss Sándor mondta be a szöveget a bányamentő állomás diszpécserének: Két ember az omlás alatt maradt! Kérek azonnali segítséget! Egy hétre rá éles lett a helyzet, és ő is ottmaradt.

– A Bányamunkás 1978. márciusi számában olvashatjuk: „a Nehézipari Minisztérium, a Magyar Szénbányászati Tröszt és a Tatabányai Szénbányák mély megrendüléssel közli, hogy a Tatabányai Szénbányák XII/a aknájában történt katasztrófa következtében 26 bányász vesztette életét…” Az MTI a következőket jelentette: „A tatabányai XII/a aknaüzemben 1978. február 16-án történt bányaszerencsétlenség kivizsgálására a …. Képviselőiből létrehozott kormánybizottság a vizsgálatot lezárta, és a Minisztertanács elé terjesztette a jelentést. A bizottság megállapítása szerint a szerencsétlenséget sújtólégrobbanás okozta. A sújtólégrobbanás erő- és lánghatása, a munkahely beomlása, a mérgező szénmonoxid-gáz feldúsulása, a beálló oxigénhiány huszonhat bányász halálát okozta. Az azonnal riasztott bányamentők gyors beavatkozással tizenkilenc bányászt élve mentettek ki. A beépített rendszernek köszönhető, hogy 179 bányász sértetlen maradt. A rendelkezésre álló adatok alapján a szerencsétlenséggel okozati összefüggésben álló mulasztást a vizsgálat nem állapított meg … A kormány elismeréssel szólt a bányamentők szervezett, önfeláldozó munkájáról …”

– 1988. május 16-án kineveztek a Mányi Bányaüzem üzemigazgatójának.
– A Bányamentő Állomásról „vasakarattal” kerültem el.

– Vasakarattal?
– Vas László vezérigazgató behívott és azt mondta, hogy megbíz a Mányi Bányaüzem vezetésével – akkor még a Csordakúti Bányaüzem is Mányhoz tartozott – és azt is hozzátette, hogy később esetleg a Nagyegyházi Bányaüzem – mint egy komplex eocén bánya – is oda fog tartozni. A felkérést örömmel vállaltam.

– Bányát kellett zárnod, és nyitnod.
– Az „öreg” Mány a végét járta. Az utolsó fejtések mentek. Akkor már döntés volt arról, hogy a „nagy” Mánynak vége lesz, és megyünk Mány Keletre, azaz Mány I/a-ra. Vagyis még folyt a termelés a Mányi bányaüzemben, de már hajtották a Mány I/a lejtaknáit.

– Kihívás volt ez a munkakör?
– Inkább az emberi része, mert az ott lévő kollégáim a termeléshez sokkal jobban értettek, mint én. Úgy szerettem volna az üzemet irányítani, hogy az emberek jókedvvel végezzék az egyébként nehéz munkájukat. Össze akartam tartani a csapatot. A munkának ez a része érdekelt nagyon. Ezért volt kihívás. Mint fiatal bányamérnöknek is tetszett ez a munka.

– Nyilván megnézted a bányát – amit örököltél, nem csak a térképeken?
– Az „öreg” Mányi bányában akkor készültek a betongátak, amelyek felfogták a vizet. A gumiszalagot emelték ki. A Mány I/a aknában talán akkor készült el a legelső harántvágat, és indították el az első frontfejtést. Mondhatom azt, hogy ennek a bányának a születésétől fogva ott voltam, és a további sorsa úgy fog alakulni, ahogy szeretnénk.

– Ezt hogy érted?
– Nem az elődök hibáira hivatkozunk, hanem ez a bánya úgy fog menni, ahogyan azt mi magunknak megcsináljuk. Így is indult.

– Nyilván szerényebb körülmények között?
– Kisebb bánya volt, kisebb kollektívával. Használt gépeket alkalmaztunk. Akkor, ha jól emlékszem, 1200 fő volt a létszám az „öreg” Mány, Mány I/a és a Csordakúti Bányaüzemmel együtt. Akkor zártuk be a Csordakúti Bányaüzemet, ami egy kicsit szomorú volt, de az vigasztalt, hogy a Mány I/a aknán ott volt a jövő, amit mi alakítunk saját szánk íze szerint.

– Közben azért elkezdődött egy politikai rendszerváltás. Arra lennék kíváncsi, hogy az üzemi életbe mennyire türemkedett be a politika?
– Abban az időben kezdett szétesni az egységes szakszervezeti mozgalom. Megjelentek az alternatívok. Támadták az úgynevezett régi szakszervezetet. Jó kollektíva volt Mányon, és azt gondolom, hogy ott a munkahelyen az emberek nem érezték a rendszerváltást. A munkahelyre azokat a problémákat hozták, amelyet a sajtóban, rádióban és a TV-ben láttak, hallottak, olvastak. A fontosabb eseményeknél mindig munkás gyűléseket tartottunk, ami valamilyen útmutatást adott ezeknek az embereknek. A politika annyira nem mérgezte meg a szakszervezetet, hogy szétesett volna. Külön vélemények voltak, de azokat brigádtalálkozókon fehér asztal mellett átbeszéltük. Amikor a brigádok a szabadidő központunkban tartottak különböző összejöveteleket, mindig meghívtak. Úgy érzem, hogy a csapat egységes volt addig, amíg 1990. július 2-3-án sztrájkba nem léptek a márkushegyi bányászok. Ezután tapasztaltam bizonyos repedéseket az egységen. A taxis blokád – 1990. október 26. – is erre az időre tehető. A bányászoknak nagyjából egységes álláspontja volt. A taxis blokád idején is a bányászokkal mentem a munkásbuszon. A bányászok a blokádot úgy fogták fel, hogy az a munkájukban akadályozza őket. Sokszor úgy kellett visszatartani a bányászokat, hogy ne szálljanak le a buszról a fejszéjükkel, és az úton keresztbe álló taxisokat, kocsikat ne verjék széjjel. A bányászok egységes csapatot alkottak. Az iparosok között – a scharfosok között – voltak olyan emberek, akik könnyebben dolgoztak, mert a munka is könnyebb volt, mint a bányászoké. Ezeknek több idejük volt a beszélgetésre, a kavarásra. Még csak azt sem mondom, hogy politizáltak, hanem inkább elégedetlenkedtek. A márkushegyi sztrájk napján volt egy igen éles szóváltásom S. Árpáddal a munkásgyűlésen. Meg kellett tőle kérdeznem – kiszállás után –, hogy maga most száll le a bányába, vagy most jön ki, mert ez nem derül ki a száraz és tiszta munkaruhájáról…

– Ezután alakult meg az üzemben a Mányi Munkástanács. A tagjaikat a bányászszakszervezetből kivált emberek alkották. A támadások egyik célpontja te lettél? Nem csak téged, hanem engem is támadtak, mint a Bányamunkás főszerkesztőjét. A lapban több cikket is megjelentettem erről.
– Ez az én tekintélyemnek nem ártott, mert a bányászok zöme szeretett. Hittek bennem és a munkatársaimban. Tudták, hogy szakmailag jó a vezetés, és hogy mindent megteszünk azért, hogy legyen munkájuk, és hogy minél többet kereshessenek. Szinte a bányászok védtek meg a kikezdésektől. Azért indult a személyem ellen a támadás, mert én nem tűrtem a lógósokat, és azt sem, hogy nagyüzemi módon lopják a kábeleket. Nagyrészt ezek közül kerültek ki a munkástanács tagjai, de közöttük is voltak rendes emberek, K. János, vagy a Gy. Attila, aki átvette S. Árpádtól a vezetést. Ezek már normális emberek voltak, lehetett velük tárgyalni.

– A Munkástanácsnak válaszoltál a levelükre a Bányamunkás 1991. áprilisi számában, amiben többek között az áll: „… Valamennyiünk jövőjének letéteményese a Mány I/a üzem …”
– Az úttörő munka minden nehézsége ránk szakadt. Egészen más tektonikai körülmények közé kerültünk a Mány I/a-n, mint a tatabányai belső medencékben, vagy mint azt az eocén bányáknál megszoktuk. Ez alatt a három és fél év alatt – amíg ott voltam – tudtuk kidolgozni azt a technológiai rendszert, amellyel az utódaim le tudták fejteni a bánya szenét.

– Végül is arra az időre a hajdan volt nagy bányavállalatból csak ez az egy bánya maradt meg.
– Ahogy szűkültek a lehetőségek, az emberek is úgy kovácsolódtak össze. Nem volt gond a létszámmal, a munkába járással. Jó kollektíva jött össze Mány I/a-n. Akkor szó volt arról is, hogy megnyitjuk a zsámbéki szénmezőt, és az egyik variáció az volt, hogy a Mány I/a-ról hajtunk egy vágatot Zsámbékra. Ilyen szempontból is a jövőnk letéteményese volt a Mány I/a bányaüzem. Az itt tanultakat lehetett volna jól alkalmazni a zsámbéki bányában is. Amikor eljöttem, akkor sem volt olyan érzésem, hogy amit mondtam az nem igaz. A döntések elhúzódása miatt a Mány I/a-nak a lehetősége beszűkült.

– Három és fél év után miért kerültél el Mányról?
– Tőlem ne kérdezd, mert nem tudom, de természetesen sejtéseim vannak. Hat hetes nyelvtanfolyamon voltunk a kollégámmal, és mire visszajöttünk, nem volt munkahelyünk. Távollétünkben az egész üzem vezetését – kivéve a társadalmi szervezetet – lecserélték.

– Mivel indokolták?
– A felmondó levélben az állt: „Petricsek József üzemigazgató … a szakképzettségének megfelelő munkát a vállalatnál nem tudunk biztosítani, ezért 1992. május 15-ével felmondunk.”

– Ki írta alá?
– Szikrai Miklós vezérigazgató, aki később visszavonta a felmondást.

– Milyen munkakörökben dolgoztál ezt követően?
– Ezután a Vállalkozás Fejlesztési Osztályra kerültem, ez idő alatt voltam a SPORT Kft. első ügyvezető igazgatója. 1992. júliustól a Brikettgyártási Igazgatóságon üzemigazgatóként, közben 1993-tól a CARBON Közraktár Kft. ügyvezetőjeként, és 1995-től 2000 végéig az Észak-dunántúli Bányavagyon-hasznosító Rt-ben, mint fióktelep vezető dolgoztam. 2000-ben Haldex Rt., majd Haldex Rt. FA vezérigazgatója voltam, 2001-ben a fenti Rt. Komárom-Esztergom Megyei Irodáját vezettem, 2002 elejétől a veszprémi székhelyű Palota Park Kft. ügyvezető igazgatója voltam 2002. július 16-ig.

– Mit adott neked a bánya?
– Adott szép családot, hivatást, egzisztenciát. Mindent a bányának köszönhetek, ami számít egy embernél. A legjobb barátommal is képes voltam összeveszni, ha Tatabányát bántották. Ezért a vállalatért az életemet is odaadtam volna. Sokszor voltam a bányamentő társaimmal olyan szituációban, hogy nem volt biztos, hogy abból élve vissza is jövünk, de mentünk, mert számítottak ránk. „Menteni kötelességed” mondja a bányamentők tízparancsolata. A tatabányai bányákért mindent megtettem…

– 2003. második felében várhatóan bezár a Mány I/a. bánya.
– Ezzel a jövőnk is megszűnik. Amikor azt mondtam, hogy a jövőnk letéteményese a Mány I/a. üzem, akkor arra gondolni sem mertem volna, hogy az ott dolgozó bányászok jövője ennyire leszűkül. De sorsuk összefügg a bányával. A bányász gondozza, ápolja a bányát, s a bánya kenyeret, megélhetést ad neki. Ha nincs Mányi Bányaüzem ergo nincs jövőnk. A tatabányai szénmedence bányászata csak a lelkekben, az emlékekben és a hagyományokban él tovább.

– Veled mi lesz?
– A munkahelyem 2002-ben megszűnt, feladatainkat elvégeztük. Ilyen idős korban már senkinek sem kellünk. Valószínűleg nyugdíjba fogok menni. Jelenleg a Testőr Kft-nél dolgozom területi képviselőként. A sors iróniája az, hogy ennek a Kft-nek az irodája a volt Bányamentő Állomás egyik helyiségében van. Ott, ahol kezdtem a munkát – leszámítva a XV/a aknán eltöltött három és fél évet –, és valószínű, hogy ott is fejezem be.

(Az interjú 2004-ben készült)

Petricsek József
(Kattints a képre!)