Simon Lajos halálára

 

„Még annak is, aki a fennálló politikai rend-

szerrel nem ért egyet, világosan látnia kell, hogy

a Szovjetunió politikai súlya, katonai ereje és

egy bizonyos államrendszer. mellett való elkötele-

zettsége olyan egyértelmű, Magyarország hely-

zetét és politikáját meghatározó tény, hogy nemze-

ti öngyilkosságra szólít fel az, aki ennek a

semmibevevésére akar rábírni bárkit is.”

(Bibó István)

 

Ötvenhat októberében

te Győrben lengetted a címere-fosztott zászlót,

én meg Monoron, tőled mintegy másfélszáz

kilométernyire, de összelobogó hittel.

Akkor még nem is tudtunk egymásról.

Aztán, amikor felhangzott a vizslatankok

fenyegető morgása a szántóföldeken

s a mezők békessége

ebektől űzött apróvadak ijedelmével

iramodott a végtelenség kilátástalanságába:

azonos irányba futottunk mind a ketten

– te nyugatról, én pedig délkeletről –,

hogy meglapulhassunk „a kétmilliós

város morajló rengetegében”

 

Nem bújtunk ki a vacogó haza bőréből –

a szívéhez szaladtunk, szívmeleget remélve.

 

Lehet, őrültség volt itthon maradni

egy fűtetlen, kilyukadt falú ország

kicsit-nagyot didergető fagyában

s az „eltiport szabadság” tehetetlen

siratása helyett éledve élni

a munka szabadságával, s bár hajladozva,

de zokszó nélkül gyűjteni a rőzsét..

 

Mert lehajolni más, mint meghajolni.

 

Ha rőzsét.gyűjtesz, krumpliföldet kapálsz, vagy

porig alázott páriáig hajolsz le –

szent a te görnyedésed.

Lehajlás és meghajlás közt a távot

nemcsak igekötők különbözősége méri,

hanem valamiféle atavisztikus,

de évezredek óta leállíthatatlan

jelzés a gerincben.

 

Barátom, ha felhők fölé jutottál:

ültessen baljára az Isten.

 

 

 

Vespasiano da Bisticci, firenzei

könyvárus feljegyzéseiből

 

Violaköpenyben, tetszetős külsővel

betoppant boltomba Giano Pannonio,

megismertem nyomban, mert a külleméről

nem is egy leírást volt olvasni módom.

Padovából jött és Ficinót kereste,

s igen meglepődött, mikor ráköszöntem:

,,Isten hozta, ifjú, boldog Magyarország

nyíltszívű szülötte, kerüljön hát beljebb!”

„Ó, hát tudnak rólam s távoli hazámról?” –

mondta megindultan s látható örömmel,

majd elborult kedves arca, csöndesebbre

fogta Toscanánk szép nyelvén szőtt beszédét:

„Hazahív nagybátyám, Vitéz János püspök,

írja, hogy királyi fenség, koronás fő

lett Hunyadi János kisebbik fiából,

s nemes szándokához kiművelt emberfők

sokasága volna hathatós segítség.

Elviszek hát néki minden bölcsességet,

mit a nagy Guarino vermelt a fejembe

Ferrarában egykor, s mit gyarapítottak

mások, városában Sant'Antoniónak.

Segítek legyőzni az ostoba dölyföt,

mely öntökélyének balga tévhitétől

késztet ittasulni minden honfit otthon,

rációra vakká téve az eszest is.

Magát kétségektől serkentetni fázik,

szittya önteltséggel szamár módra szenved,

indulatból mondja ki szentenciáit,

sosem ébred rá, hogy okosabb, ha enged.”

 

Ennyit szólt s elindult. Violaszín, lenge

köpenyét a friss szél szárnyként emelgette.

 

 

 

 

 

 

Faust a Sváb-hegyen

 

Kétezerhét decemberében

– tizennyolcadikán – a nap

oly tündöklőn, olyan merészen

záporozta a sugarat,

 

hogy a hegyen, a Normafánál

szinte lobbot vetett a hó,

éreztük: ez a ragyogás már

sosem lesz visszahozható.

 

Lesznek nyarak, sugarasabbak

s melengetőbbek biztosan,

de jól tudom: én boldogabbnak

sohasem érzem már magam,

 

mint ama téli délelőttön

sétálva, fönn a Sváb-hegyen,

hol győzve tűnt s jövő időkön

megmutatkozott a jelen,

 

a jelen, mely nem létezik, mert

múlt lesz egy villanás alatt,

de akkor ott, megállást színlelt

az örökmozgó pillanat,

 

a kedvesem tekintetében

látszott időzni – torpanó,

majd illanó jelenésképpen

tűnt fel, mi örökkévaló.

 

 

 

 

 

A büdös francba

 

Körmendi Ivánnak

 

 

Modorod pokróc s bőszít az is olykor,

hogy sosem tudod befogni a szád,

tüskés szavú pletykás vénasszonyoktól

tanultál piaci retorikát,

 

mások előtt lejáratsz, maradéka

tekintélyemnek gyorsan foszlik el,

mivel tépázod azt. S nem néha-néha

hanem naponta többször is, ha kell.

 

Hülyére iszod magad lebujokban,

botrányosan viselkedsz mindenütt,

az értelem csöpp lángja is kilobban

benned, ha rácsorgatsz kommersz „nedűt”.

 

Ám furcsamód a szívem megmelegszik,

ha hívásodtól cseng a telefon,

szférák tompult zenéjével vetekszik,

ha dohánymarta hangod hallhatom,

 

mert jól tudom, hogy minden rongy alakra

a kocsmaasztalt ráborítanád,

hogyha az én tisztességembe marna

s nyálat rám köpve vigyorogna rád,

 

lepcses pofádat akkor nagyra tárnád

s úgy küldenéd a büdös francba el,

ahogy nálunk, Angyalföldön csinálják,

ha a becsület ilyet követel.

 

Most hetvenéves lettél, vén vagány. S ha

kicsit vigyázol, még több is lehetsz,

élj hát soká, hogy működjön továbbra

is éltetőnk: az ugratás, a hecc.

ZENGÉSSÉ VÁLTOZOTT

 

Albert Vali két szerelem

között Szomolyán lett enyém.

Egy éjszakát töltött velem –

és reggel útrakeltem én.

 

Hatvankilencben, március

közepén volt ez az eset,

de néha most is visszahúz

a lányhoz az emlékezet.

 

Mert ott nem volt fölösleges

beszéd, hangos fogadkozás,

egy szó se volt, csak annyi nesz,

amennyitől még szebb a nász.

 

Ám bőre ujjongott, mosolyt

hozsannáztak a fogai,

a szempillája is dalolt –

zengéssé változott Vali.

 

Bőröm, szempillám és fogam

visszhangozta a muzsikát,

ifjúságunkat boldogan

adtuk egymásnak át meg át.

 

Nem akart tőlem semmit – így

lehetett volna mindenem.

Miért engedtem el Valit?

Meg nem tudom ezt már sosem.

 

VARGA IMRÉNEK –

A NYOLCVANÖTÖDIKRE

 

Oh beata Ungheria, se non si lascia

più malmenare!

(Dante: Paradiso, XIX.)

 

„Ó, boldog Magyarország! Megvezetni

ne hagyja már magát!” – ezt írta régen

a firenzei dalnok, több ezernyi

 

világféltő verssor kíséretében,

egy másik nép sorsa miatt szorongott,

mely Károly Róbertet uralta éppen.

 

Hazánk fellélegzett. Mondhatni: boldog

volt e viszályoktól borzolt, vad ország,

hol gyarapodni is esély adódott.

 

Ám a költő okkal féltette sorsát

örömidőben is e könnyűszerrel

megvezethető népnek, mely bolondját

 

járatta önmagával is, nem egyszer,

vesztett – nyerő helyzetben is – mivel nem

tudott mit kezdeni a győzelemmel.

 

Te vésőt fogtál természete ellen,

mert hajoltában is mellverve dölyföl

s múltjával váltig engesztelhetetlen.

 

Hát tükröt tartottál eléje kőből,

bronzból, acélból, hogy vállalja arcát

s múltja szerint dolgozza a jövőt föl.

 

Medálod minden seb, mit büszke harc ád,

hisz boldog az, kinek tusákban szerzett

stigmák jelentik élete jutalmát –

 

nyolcvanöt éved bizonysága ennek.

 

(2008.)

Vissza a "BODZA" főoldalára

Vissza a "BODZA" főoldalára