Nevezd meg a szerzőt! - Ne add el! - Ne változtasd! -
2.5 Magyarország License.Based on a work at tilos-az-a.hu.
Harmincöt éve „dörömbölően” jelen vagy, a rád szakadt közéleti magány közepette. Jóllehet megtértél a „föld fiaihoz”. Azóta „Valami nincs sehol”. Halotti maszkodat tartottam öt éve a kezemben, halálod után harminc esztendővel, a szívem felett. Háttérből nézett bronzba öntött tekinteted. Faggattalak, de ezer nyelven hallgattál. Te mondtad: A szent epilepszia versedben: „Nem volt jogom magányra”. Nincs jogod a magányra! – jajdulok és várom, hogy megmozdul, megszólal kezemben a maszkod. Mert hiányzol és hiányzik az általad álmodott tiszta, szebb jövő, az őszinte beszéd. Hiányzik a cél járható útja is, amerre hívtál minket, mert hitted is, nemcsak írtad: „.. az hívjon magával, aki vezetni mer!” Egy jobb, egy emberhez méltóbb világról álmodtál. Ehhez kérted: „Anyám add ránk áldásodat!” Meg is kaptad: „Hát segítsen meg titeket a jó Isten!” És ebben nem akadályozhatott meg, a síron túl is elkísért alattomos sunyi, gáncsoskodó, hazug Péteri had. A gonoszságra te jósággal feleltél: „ki bántott – azt vállon öleltem”. Hálából kivetett, kirekesztett magából a több mércével mérő, ám hozzád fel nem érő, „irodalminak” nevezett, fűzős lelkű utókor kaméleon része, akik sikongatva, riszálva „kínálják magukat jobbra is, balra is.” Erre mondtad Majakovszkijt idézve: „Ha az alkotók olyanok, mint ti: / akkor én minden művészetre köpök.”
Váci Mihályról írt művei
Kattints ide, ha szeretnéd bezárni!
Vissza a "BODZA" főoldalára Vissza a "BODZA" főoldaláraLátomásodban Krisztus-arcú forradalmat akartál, amelyben jól megfértek egymással a forradalmiságról, a szabadságról, a hazáról, a nemzetről vallott nézeteid. Egyedül virrasztottál, megsirattad „a férjhez adott, ″tisztessé lett″ forradalmat.” A Szegények hatalmáról írtál, amelyben a kommunizmusnak „miránk” emberekre kell hasonlítania. Vallottad: „azokhoz tartozom…” Ebbe nem fért bele a megalázkodás, a megalázás, a hajlongás, a sunyiság, a szolgaság, az úrhatnámság, a rangkórság, a bürokrácia. A „kultúra gyíkbőrei”.
„A sokaság fia” voltál, aki „Értelmes terhek alatt” görnyedt. A verseid, amelyek ma is elevenen élnek – és remélem élni fognak – sokunk szívében, engem a szabadságra, a hűségre, az emberségre tanítottak. Utolsó éveidben keserűen írtad nagy verseidet, a hazára találásról és kerested az értelmét az értelmes halálnak.
„Itt esett el, akit mi magára hagytunk,
Mert még nem tudtuk – kicsoda ő.
Nem ölték meg: rejtegettük a hegyekben.
Felismerjük már, ha közénk visszajön újra.”
– vallod „Ami Che Guevara naplójából kimaradt” című versedben. Dobogó szívvel figyeljük, ahogy óhajunkra megindulsz felénk, gyalog, a porral lepett füveken.
Itt bujkáltál közöttünk, rejtegettünk az „irodalmi élet” elől, mely kiátkozott. Nesztelen suhantak gondolataid: „Nem hangzik messze, de könnyebben ér el / a szívünk mélyére a halk beszéd.” Úgy tartom a kezemben a halotti maszkod, mint ahogy te tartod a nénikét a tenyereden. Mintha megmozdulna a kezemben a gipsz-fej és a gipsz-szemekből gipszkönnycsepp gördülne le gipsz-arcodon. Ereid lüktetését érzem, ahogy a bodzás, jegenyés, akácos illatú, sárga homokkal borított, huszonegyedik századi kilátástalanságba vezető úton a szegénység tömegeinek egyre erősödő hangja: zsoltárt üvöltve megy – eléd. Keresve az elillant, a tovatűnt „Szegények hatalmá”-t. Velük, veled együtt könyörgök „A jövő irgalmáért”.