FÖLDLAKÓM, RÓLAD VAN SZÓ
Talán a britek. Azon a szigeten.
Bevezetik. Oly perpendikuláris.
Kellő időben. Valamely Szentivánkor.
Ha nem megy másképp, és elviselhetetlen.
Törvényileg. S fogadnak mindjárt reá.
Tán majd a britek. Vagy mások. Ő pedig – míg
szeme sarkában, ajka zugában kuncog
a kacarászás – helyre kis sarujában,
egyszál virággal, semmi kis tunikában
bejárja végre a valóságban az ifjú
Európát, s Jeruzsálemet, Friszkót,
Fokvárost, Hirosimát. Ágyában ébred a Föld.
(Ez meghal másképp. Légy ott a karneválon.
Földlakóm, rólad van szó. Remek kis unokádról.)
(November 1.)
ÖSSZEHANGZÁS
Megállt a világ pillanatra.
És akkor teltsudáran,
megmérhetetlen
emelőerővel,
mesebeli gazdagság
öntudatával beleszóltak,
itt a rejtelmes élet
parti sétányain,
itt a bíbor öröm
toronyerdejében,
itt a hajnal előtti
világvirágban beleszóltak,
beleszóltak a
feketerigók is.
(Március 29.)
SZÉPEN KÉNE
Ez lassú-lassú, lassú-lassú –
pedig sietni kéne, hiszen
nyargal a föld is, vágtat tova az ég,
új seregek seregelnek el
a világ felől a világ felé,
itt meg csak ritkul a tér a déli
enyheségben, a pad körül, ahol
az elalvások, a temetések,
a feledések, az emlékezések
rengetegében – így, így, így – elenyészek.
Sietni pedig (hová is?) szépen kéne,
bölcs kis derűvel, megszelídített kínban,
javíthatatlan visszaesőként,
mint ez az októberi nyár.
(Október 9.)
HÉT MINIMUM
Györe Imrének
I. (Ilyen egyszerű)
Ezek a Májusok hej
zöldszemű vörösizzó
légzőfestékkel föl-le
ki-be az emberszagban
így ünnepel az élet
szökell az újvilágév
ezek a Májusok hej
éld át a magadéit
vélük üzen az Isten
hogy találjuk ki végre
s csináljuk meg magunkat
mivel ránk hagyott mindent
hogy a jó megadassék
ami nem megvonassék
***
II. (Jus murmurandi)
Kiloptuk a cementet
a Közös tartóiból,
gyárat a kerítésen,
libáért adtunk-vettünk
hatalmat, diplomát-mit,
és megint csak világgá
nőtt a harács, világgá
szervezte magát a bűn
s hidegizzik az undor
az offenzív nihilben.
Nagy pillanatot ígért
e huszadik, s ni, mászik.
Nyomában ez a másik.
A cirkusz morgásjogú.
***
III. (Gordion)
Halászcsomódat hurkold,
sebészcsomódat bújtasd,
és tengerészcsomóid
vigyék hajód a holdig.
S a Gordiosz-feladvány?
Ismerd meg a fríg bogot!
Zseniális, víg dolog,
vezérfonala bévül!
Ha erre gombolyítod,
arra gubancolódik,
megoldása ha van, csak
messzi-örök jövőben –
ettől az, ami! hagyd úgy!
(A karddal mire mentél?..)
***
IV. (Sehova)
A csillagfelhők közt ő
tudja: sehova innen.
Arca tündöklő szélbe,
meleg esőbe tárul,
élvezi teljes testtel
céltalan ballagását –
s mily zenéket fütyül, mily
festészetekbe bámul
hunyt szemmel, ha akarja!
Roppant vitézi orral
török szegfűbe búvik!
Öleli a világot!
És nagycsapatban játszik!
Szeretik páran. Boldog.
***
V. (Aludnék)
A sziget: járdasziget.
Ily rablóvár s magánhad.
A koponyámban tőzsdék,
ágyú- meg tudatgyárak.
Ültetvény, bányaüzem,
műkincs vad rémmeséit
tenéked titkosítom
idők végezetéig.
Valami hátra van még.
S szép volt: úgy emlékezem.
(Fogam suszter cipője.
S aludnék. Maradj velem.)
Pár dalban itt hagyom rád
e bolygónyi vagyonkát.
***
VI. (Folyammenti)
Rizsföld, a lábujjaim –
ő meg piros selyemben
rafinált tűzijáték
hűs hatásszünetében
ő palotahajóján
mókusszőr ecsetével
megírja kurta sorsom
s négyéves búvárúszó
rabszolgafiúként is
finoman harapdálom
az ő sorvadt heréit –
sátánistenvilág? Az!
Minden betelik egyszer,
egyszer betelik minden.
***
VII. (Mindinkább)
Mindinkább ennyi csak. Nyár.
A lomb, a nap meg a bríz,
háztáji csobogóval,
együtt a balkonomon.
Neked, ki nem vagy, most-itt
megvallom: úgy éltem én,
úgy éltem, mintha lennél,
majdnem, majdnem-úgy, nahát.
Könnyű ez így, zsigerből
tudva, hogy nem jobb másképp,
hogy gusztus, sors, talentum
erre adatott, s punktum.
Bedobom palackpostám
a késő délutánba.
(Július)
LÉLEKKÉ ISSZA BE
Váci Mihálynak
Alkuszi mosolya nincs annak, aki bátor,
magához való esze sincs: ő az igaz.
Kit időzavar választ el önmagától:
aki lehetne, attól kínlódik az.
Aki tudja, a fény, a hő mily kevés,
magába gyűjti mind, élete lobbanás;
befele fordul roppant hatalma, és
kifelé csak a súlytalan varázs.
Akinek nincsen ítélő istene,
teljes életre ítéli magát;
testét feloldja, lélekké issza be
a másra rá nem bízható világ.
1971
KACAGOD, AMINT VÁGTAT
Rózsás zúzmara csöndjén,
vakító dűne alján,
valami tisztességes,
szíves vendéglátásba,
szomszéd hegyek közé csak –
szólj, mintha megtehetnénk…
Ahol vegyül a lúc már
a leánybőrű bükkbe,
hótaposónk nyikordul,
párakék szép szónk röpdös,
hol pompás erdei tél
ekézi sétányait:
karcsú vadnyomok titkát
megfejteném ott néked.
Ahol te, ott a fészek,
csettints, már-már valóság,
lám a tornác, a kémény,
benn langy kemencepadka,
forró fürdőcske öble
s ráérő vaskos asztal
terelgeti a vérünk
némi félszendergésbe –
az életmentő bútor
zsenialitásába,
míg a hatalmas égen
elhajol az ikernap.
És alkonyi varázsból
előragyog a tűzfény,
hogy költőd megragadd már
s írjad véle a verset,
ne kérdezd, kell-e vajon,
kacagd csak, amint vágtat
határai felé a
végtelen pillanatban.
(Január 18.)
VARANGY HA VARTYOG
Fajtánk amikor feltűnt
megsejtettük a sejtünk
hogy csak illan a kvóta
fogantatásunk óta
addig, addig azonban
éld ezt, mert méltó gond van
Héliosz üzen, mivel
az Ekvátoron delel
telődik jóvoltából
látótér, hallótávol
fölérez lágy madáréj
forrásmoha, virágmély
egymásba-emelkedő
világok bújnak elő
elegáns-karcsú szellem
az önellenség ellen
létezés gyönyörében
nyargal a fény a lényben
agybeli csillagtábor
nagyot merít magából
démon? alszik a kútban!
öncél húz hazaútban!
a mindenünk e semmik
visszanézve legyen mit
addig is az az egyszem
áhitat ki ne vesszen
se épkézláb ügyesség
hogy a csoda megessék
tehát varangy ha vartyog
te csak mutasd az arcod
tárulj, te meg a másod
halljam a kacagásod
(Március 29.)
FRÁNYA FOGÓVAL
Nagy Lajosnak
Háj, jó hapsik, pláne dögös csajadékok,
húzzunk innen messze-jövendő életeinkbe,
ott légyen ki-ki zseniálbróker, esetleg
álombéli menedzsment
élén mániamunkás, netalán
pókerképű elnökök elnöke legfőbb
banki tanácsban,
egeret görget, kattint, szálljon az ezred-
másodpercben hányszor ezer miriárd
dollár a hazák sorsa fölé, de lehetnél
valamely Komplex húsos aranyfazekánál
belső körbeli szörny is,
megmondója, melyik nap hány kicsi népet
bombáz vissza a kőkorszakba az erforsz,
kondor-módon, az álcás múzeológus
különítménnyel egy-bevetésben s hány száz
konténer, meg a hírzár –
ó nem, mi beszéd! még egy esélyt adj!
hiszen ez nem más: maga a – Lovagrend!
Fönnebb már csak az Isten! alant a
csatlós kaszt – mi csak aztán…
Háj, jó hapsik, pláne dögös csajadékok,
aprónép fogy, szaporul a veterán, és mind
minket néz, hova dugtuk az Osztályt,
azt, ki magáért ébredt öntudatára, ki mára
magába ölelte a földek, a szolgálat meg a
szellem hadait – bíz’ ez az osztály,
mint olyan – ejnye, nahát –
az ipari parkok titkai közt atomokra lezúzva
alvállal! betanított,
joganincs ad hoc tímjei önzsigerelnek,
ölögetik egymást satupofa normák
közt odabenn – idekinn
ácsorog, önpusztít a fölösleg,
gaz nyakig ér, hol volt, hol a gyár,
a mezők rendje, az iskola kedve, ki tudja,
szürkén-feketén, a deres hajnali
tereken várod a gazdát, kellesz-e aznap,
betörést, rablást fontolsz:
vebmester, sőt rendszergazda se fér több,
nem hí téged az álfőrendőr, nem üzen a
szende megélhehetési miniszter,
bulvártollnok-seregek cinikus dirije se hí,
hagyományőrző lovasíjászok
hitlerbajszú, szálasi-mosolyú
feltüzelője esetleg,
döf zsigeren, latin ábécédet
tenni rovásba,
meg hogy az Osztag, verni cigányt, hitemást,
fejjel lefelé fölhurkolni a komcsit,
marhavagon, Duna fogytán
másegyebet kitalálni…
Csipszes zsacskód reccsen, lanyhul
sétapalackod a metrón,
zajszenny dugja füled szét,
szemhéjad leragasztva – mi lesz még?
Háj, jó hapsik, pláne dögös csajadékok!
Ezerév legleg
elhazaárult állapotában
kiveti magából népét ez a szelíd-szép
kis gida-ország,
húzzunk el hát messze-jövendő életeinkbe.
Itt most gyöngül az elméd, látszat a dolgod,
sorvad a nyelved, a szíved a Szándék
hernyótalpa alatt – nem,
nem jól van ez így, műkörömépítész hug,
masszázsszalonok kiürült altündére! Te,
nem jól van ez így,
szőrtelenítőművész öcskös,
te-te, az, ki az anorex tini lány pörsent ajakán
múlt heti kaktuszt
kényszerpedofil módján kukkolsz!
Fránya fogóval
drótkarikát nyomj árva, lobos csikijébe –
mert ez a vég, idióta világod
eluralta a sátán.
Uraim, a balhét
persze, hogy elviszitek majd.
(Március 15.)