FÖLDLAKÓM, RÓLAD VAN SZÓ

 

Talán a britek. Azon a szigeten.

Bevezetik. Oly perpendikuláris.

Kellő időben. Valamely Szentivánkor.

Ha nem megy másképp, és elviselhetetlen.

Törvényileg. S fogadnak mindjárt reá.

Tán majd a britek. Vagy mások. Ő pedig – míg

szeme sarkában, ajka zugában kuncog

a kacarászás – helyre kis sarujában,

egyszál virággal, semmi kis tunikában

bejárja végre a valóságban az ifjú

Európát, s Jeruzsálemet, Friszkót,

Fokvárost, Hirosimát. Ágyában ébred a Föld.

(Ez meghal másképp. Légy ott a karneválon.

Földlakóm, rólad van szó. Remek kis unokádról.)

 

(November 1.)

 

 

 

 

ÖSSZEHANGZÁS

 

Megállt a világ pillanatra.
És akkor teltsudáran,

megmérhetetlen

        emelőerővel,
mesebeli gazdagság

        öntudatával beleszóltak,
itt a rejtelmes élet

        parti sétányain,
itt a bíbor öröm

        toronyerdejében,

itt a hajnal előtti
világvirágban beleszóltak,

beleszóltak a

        feketerigók is.

(Március 29.)

 

 

 

 

SZÉPEN KÉNE

 

Ez lassú-lassú, lassú-lassú –

pedig sietni kéne, hiszen

nyargal a föld is, vágtat tova az ég,

új seregek seregelnek el

a világ felől a világ felé,

itt meg csak ritkul a tér a déli

enyheségben, a pad körül, ahol

az elalvások, a temetések,

a feledések, az emlékezések

rengetegében – így, így, így – elenyészek.

Sietni pedig (hová is?) szépen kéne,

bölcs kis derűvel, megszelídített kínban,

javíthatatlan visszaesőként,

mint ez az októberi nyár.

 

(Október 9.)

Szarka István költő versei

HÉT MINIMUM

Györe Imrének

 

I. (Ilyen egyszerű)

 

Ezek a Májusok hej

zöldszemű vörösizzó

légzőfestékkel föl-le

ki-be az emberszagban

 

így ünnepel az élet

szökell az újvilágév
ezek a Májusok hej
éld át a magadéit

vélük üzen az Isten
hogy találjuk ki végre

s csináljuk meg magunkat

mivel ránk hagyott mindent

hogy a jó megadassék

ami nem megvonassék


***

 

II. (Jus murmurandi)

 

Kiloptuk a cementet

a Közös tartóiból,

gyárat a kerítésen,
libáért adtunk-vettünk

hatalmat, diplomát-mit,

és megint csak világgá

nőtt a harács, világgá

szervezte magát a bűn
s hidegizzik az undor
az offenzív nihilben.

Nagy pillanatot ígért

e huszadik, s ni, mászik.

Nyomában ez a másik.

A cirkusz morgásjogú.

 

***

 

III. (Gordion)

Halászcsomódat hurkold,

sebészcsomódat bújtasd,

és tengerészcsomóid

vigyék hajód a holdig.

 

S a Gordiosz-feladvány?

Ismerd meg a fríg bogot!

Zseniális, víg dolog,
vezérfonala bévül!

 

Ha erre gombolyítod,
arra gubancolódik,

megoldása ha van, csak

messzi-örök jövőben –

 

ettől az, ami! hagyd úgy!

(A karddal mire mentél?..)

 

***

 

IV. (Sehova)

A csillagfelhők közt ő

tudja: sehova innen.
Arca tündöklő szélbe,

meleg esőbe tárul,

élvezi teljes testtel

céltalan ballagását –

s mily zenéket fütyül, mily

festészetekbe bámul

hunyt szemmel, ha akarja!
Roppant vitézi orral

török szegfűbe búvik!

Öleli a világot!
És nagycsapatban játszik!

Szeretik páran. Boldog.

 

***

 

V. (Aludnék)


A sziget: járdasziget.

Ily rablóvár s magánhad.

A koponyámban tőzsdék,

ágyú- meg tudatgyárak.

 

Ültetvény, bányaüzem,

műkincs vad rémmeséit

tenéked titkosítom

idők végezetéig.

Valami hátra van még.

S szép volt: úgy emlékezem.

(Fogam suszter cipője.

S aludnék. Maradj velem.)

 

Pár dalban itt hagyom rád

e bolygónyi vagyonkát.

 

***

 

VI. (Folyammenti)

 

Rizsföld, a lábujjaim –

ő meg piros selyemben

rafinált tűzijáték

hűs hatásszünetében

ő palotahajóján

mókusszőr ecsetével
megírja kurta sorsom

s négyéves búvárúszó

rabszolgafiúként is

finoman harapdálom

az ő sorvadt heréit –

sátánistenvilág? Az!

Minden betelik egyszer,
egyszer betelik minden.


***

 

VII. (Mindinkább)

 

Mindinkább ennyi csak. Nyár.

A lomb, a nap meg a bríz,

háztáji csobogóval,

együtt a balkonomon.

 

Neked, ki nem vagy, most-itt
megvallom: úgy éltem én,
úgy éltem, mintha lennél,
majdnem, majdnem-úgy, nahát.

 

Könnyű ez így, zsigerből

tudva, hogy nem jobb másképp,
hogy gusztus, sors, talentum

erre adatott, s punktum.

 

Bedobom palackpostám

a késő délutánba.

 

(Július)

 

LÉLEKKÉ ISSZA BE

Váci Mihálynak

 

Alkuszi mosolya nincs annak, aki bátor,

magához való esze sincs: ő az igaz.

Kit időzavar választ el önmagától:

aki lehetne, attól kínlódik az.

 

Aki tudja, a fény, a hő mily kevés,

magába gyűjti mind, élete lobbanás;

befele fordul roppant hatalma, és

kifelé csak a súlytalan varázs.

 

Akinek nincsen ítélő istene,

teljes életre ítéli magát;

testét feloldja, lélekké issza be

a másra rá nem bízható világ.

 

1971

 

 

 

 

 

 

 

KACAGOD, AMINT VÁGTAT


Rózsás zúzmara csöndjén,
vakító dűne alján,

valami tisztességes,

szíves vendéglátásba,

szomszéd hegyek közé csak –
szólj, mintha megtehetnénk…

Ahol vegyül a lúc már

a leánybőrű bükkbe,
hótaposónk nyikordul,

párakék szép szónk röpdös,

hol pompás erdei tél
ekézi sétányait:

karcsú vadnyomok titkát
megfejteném ott néked.


Ahol te, ott a fészek,
csettints, már-már valóság,

lám a tornác, a kémény,
benn langy kemencepadka,
forró fürdőcske öble

s ráérő vaskos asztal
terelgeti a vérünk

némi félszendergésbe –
az életmentő bútor
zsenialitásába,

míg a hatalmas égen

elhajol az ikernap.


És alkonyi varázsból

előragyog a tűzfény,
hogy költőd megragadd már

s írjad véle a verset,

ne kérdezd, kell-e vajon,

kacagd csak, amint vágtat

határai felé a

végtelen pillanatban.  

 

(Január 18.)

 

 

 

 

 

 

 

VARANGY HA VARTYOG

 

Fajtánk amikor feltűnt

megsejtettük a sejtünk

hogy csak illan a kvóta

fogantatásunk óta

addig, addig azonban
éld ezt, mert méltó gond van
Héliosz üzen, mivel

az Ekvátoron delel


telődik jóvoltából
látótér, hallótávol

fölérez lágy madáréj

forrásmoha, virágmély

egymásba-emelkedő

világok bújnak elő
elegáns-karcsú szellem

az önellenség ellen

 

létezés gyönyörében

nyargal a fény a lényben

agybeli csillagtábor
nagyot merít magából

 

démon? alszik a kútban!
öncél húz hazaútban!

a mindenünk e semmik

visszanézve legyen mit

 

addig is az az egyszem

áhitat ki ne vesszen

se épkézláb ügyesség

hogy a csoda megessék


tehát varangy ha vartyog
te csak mutasd az arcod

tárulj, te meg a másod
halljam a kacagásod

 

(Március 29.)

 

FRÁNYA FOGÓVAL

Nagy Lajosnak


Háj, jó hapsik, pláne dögös csajadékok,
húzzunk innen messze-jövendő életeinkbe,

ott légyen ki-ki zseniálbróker, esetleg

álombéli menedzsment

élén mániamunkás, netalán

pókerképű elnökök elnöke legfőbb

banki tanácsban,

egeret görget, kattint, szálljon az ezred-

másodpercben hányszor ezer miriárd

dollár a hazák sorsa fölé, de lehetnél
valamely  Komplex húsos aranyfazekánál

belső körbeli szörny is,

 megmondója, melyik nap hány kicsi népet
bombáz vissza a kőkorszakba az erforsz,

kondor-módon, az álcás múzeológus

különítménnyel egy-bevetésben s hány száz
konténer, meg a hírzár –
ó nem, mi beszéd! még egy esélyt adj!

hiszen ez nem más: maga a – Lovagrend!
Fönnebb már csak az Isten! alant a

csatlós kaszt – mi csak aztán…


Háj, jó hapsik, pláne dögös csajadékok,
aprónép fogy, szaporul a veterán, és mind
minket néz, hova dugtuk az Osztályt,
azt, ki magáért ébredt öntudatára, ki mára

magába ölelte a földek, a szolgálat meg a

szellem hadait – bíz’ ez az osztály,
mint olyan – ejnye, nahát –

az ipari parkok titkai közt atomokra lezúzva

alvállal! betanított,
joganincs ad hoc tímjei önzsigerelnek,
ölögetik egymást satupofa normák

közt odabenn – idekinn

ácsorog, önpusztít a fölösleg,
gaz nyakig ér, hol volt, hol a gyár,
a mezők rendje, az iskola kedve, ki tudja,
szürkén-feketén, a deres hajnali
tereken várod a gazdát, kellesz-e aznap,
betörést, rablást fontolsz:

vebmester, sőt rendszergazda se fér több,
nem hí téged az álfőrendőr, nem üzen a
szende megélhehetési miniszter,

bulvártollnok-seregek cinikus dirije se hí,
hagyományőrző lovasíjászok

hitlerbajszú, szálasi-mosolyú

feltüzelője esetleg,

döf zsigeren, latin ábécédet
tenni rovásba,
meg hogy az Osztag, verni cigányt, hitemást,

fejjel lefelé fölhurkolni a komcsit,
marhavagon, Duna fogytán
másegyebet kitalálni…

Csipszes zsacskód reccsen, lanyhul

sétapalackod a metrón,

zajszenny dugja füled szét,

szemhéjad leragasztva – mi lesz még?

 

Háj, jó hapsik, pláne dögös csajadékok!

Ezerév legleg

elhazaárult állapotában

kiveti magából népét ez a szelíd-szép
kis gida-ország,

húzzunk el hát messze-jövendő életeinkbe.
Itt most gyöngül az elméd, látszat a dolgod,

sorvad a nyelved, a szíved a Szándék
hernyótalpa alatt – nem,
nem jól van ez így, műkörömépítész hug,
masszázsszalonok kiürült altündére! Te,

nem jól van ez így,

szőrtelenítőművész öcskös,
te-te, az, ki az anorex tini lány pörsent ajakán

múlt heti kaktuszt

kényszerpedofil módján kukkolsz!
Fránya fogóval

drótkarikát nyomj árva, lobos csikijébe –

mert ez a vég, idióta világod

eluralta a sátán.

Uraim, a balhét

persze, hogy elviszitek majd.

(Március 15.)