Bíró tanár urat, a magyar – történelem szakos középiskolai tanárt és Tónit, az építési vállalkozót a pszichiátriai klinikán hozta össze a sors. Két hétig egy kórteremben feküdtek. A tanárt az elbocsátást követő pánik, a vállalkozót a csőd utáni agyvérzés parancsolta a gyógyintézet falai közé. Mindketten szorgalmasan szedték a pirulákat, tűrték a naponta beléjük döfött infúziós tű szúrását, és abban reménykedtek, hogy majd csak történik valami. Valami, ami feloldja ezt a bennük dúló átkozott feszültséget.

Reményeik lassacskán valóra is váltak. A tanárnak csillapodni kezdtek a gyomorpanaszai, az első hét végén már arra is képes volt, hogy önállóan buszra szálljon, sőt még a metró mozgólépcsőjére is fel tudott lépni émelygés nélkül. A vállalkozó, aki csak szerényen iparosnak titulálta magát, fokozottan visszanyerte az emlékezetét, és azzal szórakoztatta a tanárt, hogy elmesélte neki, ami eszébe jutott.

– Látod, Tónikám, megy ez, csak türelem kell hozzá – biztatgatta. – Az anyagiak meg majd csak rendeződnek valahogy...

– Türelem... Igen, az kell. Nagyon sok türelem kell. Már második éve vonulgatok egyik kórházból a másikba. Mindenütt biztatgatnak, minden orvosnak van valami tuti biztos módszere, én meg csak zabálom ezt a sok rohadt tablettát, nyomkodják belém az injekcióikat, közben otthon meg áll a bolt. Csak a kiadás gyűlik, az adósság, bevétel meg sehol. Hát így nem könnyű ám türelmesnek lenni! Kérdés, hogy egyáltalán lesz - e még belőlem valaha ép, egészséges ember?

– Ne légy kishitű, Tónikám! Már miért ne lenne? Bezzeg én nem is bánnám, ha egyet - mást el tudnék felejteni. Például azt a pofát, amelyikkel az igazgatóm közölte, hogy sajnos csökkentenie kell a tanári kar létszámát, és kettőnk közül ő az ifjú kolleganőt választotta. Most is összerándul a gyomrom, ha rá gondolok. Igaz, kettőjük közül talán én is a kolléganőt választottam volna...

– Hát ha olyan randa pofa, ne gondolj rá! – tanácsolta Tóni. – Gondolj a Juci nővér kurta köpenyére, és mindjárt földerül a kedved.

Ekképp szórakoztatták, és látták el egymást jó tanáccsal, míg meg nem kapták a zárójelentésüket. A tanárt további gyógyszeres kúrára fogták, ezt azonban már otthon is folytathatta a háziorvos felügyeletével. A vállalkozót átirányították az érsebészetre, mert a vizsgálatok során kiderült, hogy a lerakódott mész az oka minden panaszának. Az utolsó együtt töltött napon címet, meg telefonszámot cseréltek. Bíró megígérte, hogy már a jövő héten meglátogatja Tónit az érsebészeten és visz neki valami jó könyvet, ami eltereli a figyelmét a bajairól. Neki se árt, ha kipróbálja, mennyire tud utazni. No persze ehhez tudnia kell, hol keresse. Amint átment a másik kórházba, rögtön telefonáljon. Meg is ígérte, sőt becs’ szavát adta rá.

Teltek – múltak a napok, lassacskán hetekké sűrűsödtek, de nem csörrent meg a telefon. Lehet, hogy most operálják. Lehet, hogy nehéz időket él át Tóni – gondolta a tanár –, azért nem tud hírt adni magáról. Mi lenne, ha ő hívná föl a feleségét, és érdeklődne felőle? Igen, talán ezt kellene tennie, de mit mondjon, ki ő? A barátja, a szobatársa a pszichiátriáról? Nem, ez nem hangzik valami bíztatóan. Talán félre is értené...Hát akkor... S mivel jobb ötlete nem támadt, lerakta a telefont.

Egyik nap az utcán megállította egy ismerőse. Volt kolléga egy másik iskolából. A hogyléte felől érdeklődött. Valaki, egy közös ismerős említette, hogy kórházban is volt.

– Igen – mondta zavartan –, de nem komoly. A gyomrom. Fekélyre gyanakodott a doki és beutalt kivizsgálásra. Szerencsére nem az, csak egy krónikus hurut.

– Ennek örülök – mondta a kolléga. – Minden esetre vigyázz az erős paprikával, a fűszerekkel, meg a kisüstivel, de legfőképp az idegeléssel, mert tudod, hogy a mi pályánkon az a legfőbb méreg. – És már rohant is tovább.

– Jó, majd vigyázok – szólt utána Bíró és egy kissé furcsán érezte magát. Gyomorfekély. Mi a fenének kellett hazudnia? Mi lett volna, ha őszintén bevallja, hogy pánik? Végtére is minden második kollégának van egy kis pánikja...Igen, pánik, és a pszichiátriai klinikán kezelték. Na és? Túl van rajta. Őrültség. Mármint bevallani a gyengeségét. Gyengeségét? Mióta nevezik a betegséget gyengeségnek? Hmm... Furcsa. Gyerekkorában az anyjának gyakran fájt a feje. Az orvos valami olyat mondott rá, hogy ideges fejfájása van. A nagyapja meg csak legyintett, és azt mondta erre:” Ideges ember nincs, csak bolond. Álljon csak be hajnalban kapálni a kukoricatáblába, estére megnyugszik!” Nem nagyon szívelték egymást. Az öreg haláláig nyafka úri kisasszonynak tartotta a menyét. Így aztán nem is esett túl sok szó köztük a fejfájásról.

Sándor napkor még reménykedett, hátha eszébe jut Tóninak, és megereszt egy telefont, vagy küld egy névnapi üdvözlő lapot. De nem. A telefon süketen lapult az asztalon, meg a postaláda is üres maradt. Amikor Antal nap közelgett, elment az egyik közeli papírboltba. Valami tréfás üdvözlőlapot keresett, amivel úgymond egy kicsit megcsiklandozhatja a barátját. Talált is egy érdekes Szent Antal képet, amelyiknek azt írta a hátoldalára: „ A becs’ szó annyit ér, amennyit betartanak belőle. Pszichiátriai üdvözlettel: Sanyi.” Miközben ráírta a címet, el – elmosolyodott magában, hogy meglepődik majd rajta Tóni. Aztán eszébe jutott, hogy vajon mit szól majd hozzá a postás, aki kézbesíti a lapot. Másnap már az egész utca tudni fogja, hogy Tónit a pszichiátrián kezelték. Bolond. Ezt azért mégse akarja. Borítékba kell tenni a lapot, hogy senki más ne láthassa. És a felesége? Ha netán ő bontja föl? Biztosan meglesz a véleménye az efféle barátról. Barát? Szobatárs, aki nyilván nem véletlenül kezeltek a pszichiátrián. Megadóan bólintott, és bedobta a lapot, meg Tóni címét a szemétkosárba.

Néhány év telt el. Bíró tanár úr új katedrát szerzett magának, és Tóni, az építész is rendbe szedte a vállalkozását. Csupán annyi változott, hogy az építész sörpocakja megnőtt egy korsónyival, a tanár úr hajában pedig duplájára sokasodtak az ősz szálak. Éppen egy söröző előtt sietett volna el Bíró, amikor utána kiáltott valaki.

– Sanyi tanár úr! Te vagy az?

Megtorpant az ismerős, de rég hallott hang hallatán. Méltóságteljesen megfordult, ahogy egy meglett tanáremberhez illik, aztán széles mosollyal és ölelésre tárt karral indult el a hang gazdája felé.

– Tóni, te elveszett ember, becs’ szóra te vagy az? Hogy kerülsz ide?

– Becs’ szóra, én vagyok személyesen. Annyiszor meg akartalak már keresni, de valahol elhagytam a telefonszámodat, és úgy, váratlanul meg nem akartam beállítani. De látod, előbb - utóbb mindent megold a sors...

– Jól vagy, Tónikám?

– Látod, akár a csalán, amibe a mennykő se üt.  Tudod, még akkor megoperáltak. Nagyon féltem tőle, de azóta hál’ Istennek kutya bajom. Rendbe hoztam az ipart, dolgozgatok, eszem, iszom, a fejem se fáj azóta. Pedig hát tudod, mennyire odáig voltam...

– Tudom. És most?

– Egy üzleti tárgyalásra jöttem a vejemmel. Tavaly férjhez ment a lányom, őket is bevettem a boltba, hadd jusson nekik is a vanból. No, meg hadd tanulják a módit, legyen kinek átadni a stafétabotot. És te? Látom, elég bátran mozogsz az utcán...

– Igen, szerencsére elmúlt a pánikom. Átmentem egy másik iskolába tanítani. Ez jó. Én is hányszor akartalak hívni, meg lapot is írtam a névnapodra... Aztán... Aztán becs’ szóra nem tudtam, hogyan írjam alá.

– Nem baj, Sanyikám, az a fontos, hogy túléltük. A többi mellékkörülmény. Elhanyagolható, ahogy mondani szokták. Gyere, lökjünk le a találkozásunk örömére egy kriglivel! Hanem egy dologra megkérnélek – váltott komorra Tóni hangja. – Itt van velem a vejem is. Előtte ne emlegesd azt a bizonyos pszichiátriát. No, nem azért, érted, mintha szégyelleném, de hát minek magyarázkodjon az ember, ha nem muszáj? Ha netán szóba kerülne a dolog, mármint hogy honnét ismerjük egymást, mondjuk azt, hogy az érsebészeten feküdtünk együtt. Rendben van?

– Ahogy akarod, Tónikám. Én se szívesen dicsekszem vele. Sokszor elgondolkoztam már azon, miért van az, hogy egy epeműtéttel kérkedik az ember, a pszichiátria miatt meg szégyenkezünk. Pedig mindkettő betegség, és egyik se a mi hibánk.

– Talán azért – tette a vállára a kezét a vállalkozó –, mert az epe a kövérek betegsége, a győzteseké. A pszichiátrián meg a vesztesek tengődnek. Mi pedig csak a győzteseket szeretjük, Sanyikám. Kizárólag a győzteseket.

 

 

Lenkey nagyapám nagyon értett a lovak patkolásához. Nemhiába tartották a környék legjobb kovácsának. Nem is volt a faluban olyan ló, amelyik az ő patkójával sántikált volna. No de hiszen becsülettel megtanulta ő a mesterségét, meg volt módja gyakorolni is. Nemcsak a gazdák jártak hozzá vasaltatni, hanem a sok kordés is, akik a bányánál dolgoztak.

Éppen új vágatot nyitottak Balinka – bányán abban az időben, amikor náluk nyaraltam. Nagyon sok meddőt termeltek ki a munkások, s mind elhordták valami távolabbi völgybe. Dömperek, teherautók még nem nagyon voltak néhány évvel a háború után. Kordéval fuvarozták el a fölösleges földet. Volt olyan kordés, aki öt – hat lóval is dolgozott. Az elsőre fölült, a többit meg egymás után kötötte. Szelíd, fáradt jószágok voltak, nyugodtan ballagtak a vezérkordé után. Eszükbe se jutott, hogy másfelé is mehetnének, mint amerre a kötőfék húzza a nyakukat.

Hanem volt egy hatalmas termetű szürke. Azt beszélték róla, hogy hajdan hátasló volt, katonai. Ez nem akart beállni a sorba, mindig makacskodott. Ha elsőnek kötötték, elszaladt a kordéval. Ha középre, elszakította a kötelet, és a többieket is maga után húzva nyargalt árkon – bokron át. Rúgott, harapott, még a gazdáját se akarta közel engedni magához. A kordés már azon gondolkozott, hogy eladja a következő fehérvári vásáron. Volt is sok kíváncsiskodó, amikor egy nap beállított vele a kordés nagyapámhoz, mert Szürke mind a négy lábáról lerúgta a patkót.

– Ezt ugyan meg nem vasalja, mester úr! – nevetett az egyik falubeli legény. – Még a lábát se engedi fölvenni.

– Jól van, majd meglátjuk... – mondta nagyapám a félig kész patkók közt válogatva. – Kösse be a vasalószínbe! – szólt a gazdának, majd a bámészkodókhoz fordult. – Ti meg táguljatok kijjebb, nehogy bajotok essék!

Szürkét már a sok ember, meg a műhely szaga is idegesítette. Türelmetlenül topogott, a fejét kapkodta. Amikor meghallotta az üllő, meg a kalapács zengését, fölhorkant, és toporzékolni kezdett.

– No, rápróbáljuk a topánkát – mondta nagyapám a kordésnak. – Vegye föl a lábát!

Meg is próbálta az ember, de biz’ a ló nem adta. Úgy állt a négy lábán, mint a cövek. Amikor meg nagy nehezen ketten fölemelték, hátrasandított, nyerített egyet, és úgy ellódította őket, hogy az udvar közepéig gurultak. Megdühödött erre a gazda, s egy doronggal esett volna a védtelen állatnak, hogy bosszút álljon rajta. Nagyapám azonban kivette a kezéből és messzire hajította.

– Inkább hozzon egy nyaláb szénát! – mondta, és megveregette Szürke lúdbőrző nyakát. – Tudom, hogy nem tetszik, de innét el nem mész mezítláb... Képzeld, hogy nevetne rajtam ez a sok ember, ha nem tudnálak megpatkolni!

A kordés Szürke elé vetette a szénát, és egy pipát húzott elő az ingderekából. Nem olyat, amiből füstkarikákat szoktak eregetni, hanem a makacs lovak szelídítésére használatos szerszámot. Egy átfúrt bot volt ez, kötélhurokkal a végén. A hurkot a ló orrára húzták, s addig csavargatták, míg kezes báránnyá nem változott. Szürke jól ismerhette már a pipát, mert amint meglátta, idegesen forgolódni kezdett. Hiába csavargatta a kordés, csak veszettebb lett tőle az állat.

– Mester úr! – szólt oda az egyik legény. – Fogadjunk egy kanna borban, hogy nem tudja megvasalni!

– Rendben van – csapott a markába nagyapám –, de egészítsük ki egy vödör tejjel, és egy abrakoszsák zabbal is.

A legény nem értette ugyan a dolgot, de nem léphetett vissza. Már csak azért sem, mert a barátai mind ott kuncogtak körülötte. Hozott is mindent, ahogy ígérte. A bort, meg a tejet leengedték a kútba, hadd hűljön, a zaboszsákot meg oda támsztották a műhely falához.

– No, Szürke, ha kipihented magad, kezdhetjük – szólt az öreg. Aztán hozott egy létrát, meg két kötelet. A vasalószín mennyezetéből két karika lógott lefelé. Ezekbe fűzte a köteleket, és az egyik végét a ló lábára kötötte, a másikat meg egy – egy legény kezébe adta. – Húzzátok szép egyenletesen, egyszerre! Maga meg tartsa az egyiket, gazd’ uram, hogy fölpróbálhassuk azt a patkót!

Szürkét úgy meglepte ez a fordulat, hogy még nyeríteni is elfelejtett. Moccanni meg végképp nem tudott, hiszen két lába a levegőben lógott.

Nagyapám szépen, komótosan kipucolta, kifaragta a két patát, rászögezte a patkót, és közben magyarázott a gazdának.

– Nem csoda, hogy fél szegény állat, az elevenbe verték a szöget. Jó, hogy egyáltalán járni tudott rajta...

– Hát, mert mindig ficánkolt. Oda vertük, ahová tudtuk...

– Látja, ez a baj. Így vadították el ezt az állatot.

Amikor az egyik fele elkészült, a másik két lábát húzták föl a kötéllel, s arra is rákerült a patkó. Szürke csak állt, amikor leengedték a lábát, s nem akarta elhinni, hogy se nem fáj, se nem szúr.

A legény meg odament nagyapámhoz, és a kezét nyújtotta.

– Megnyerte a fogadást, mester úr.

– No, akkor húzd föl a vödröt, fiam! A bort igyátok meg az egészségemre, no meg Szürkéére, a tejet meg add ide, mert nagyon megszomjaztam!

– Hát a zabbal mi legyen? – kérdezte a kordés.

– Az Szürkét illeti, de én akasztom a nyakába.

Szürke újra munkába állt. Reggeltől estig húzta a nehéz kordét hegynek föl, völgynek le, de ahányszor elment nagyapám háza előtt, mindig fölnyerített, és bólintott egyet. Talán így köszönte meg a zabot, vagy az új patkókat? Nem tudom, de az tény, hogy soha többé nem kellett kötél a patkolásához. 

 

 

Vissza a "BODZA" főoldalára