1967-ben alakult meg a Giles, Giles and Fripp zenekar, mely egyetlen lemezét – The Cheerful Insanity Of … - a DERAM adta ki, 1968-ban. Mike Giles dobolt, testvére, Peter Giles basszusgitározott és Robert Fripp gitározott. Besegített Ian McDonald (fúvósok, billentyűs hangszerek) és barátnője Judy Dyble énekesnő, aki később a Fairport Convention és a Trader Horne formációkban vált ismerté. Az album megjelentetése a kiadó talán legrosszabb döntése volt. Kevesen hitték, hogy ebből még lesz valami, de az Islands Records esélyt adott Frippnek és barátainak.

1969. január 13-án, a londoni Fulham Palace Café pincéjében tartotta első próbáját a King Crimson, a rock egyik legjelentősebb, megkerülhetetlen zenekara. Az új csapatot Ian McDonald, Michael Giles és Robert Fripp alkotta, aki hozta gyerekkori barátját, Greg Lake énekes, basszusgitárost. Ő abból a zenekarból (The Gods) érkezett, ahol több, később híressé vált muzsikus is játszott. A Uriah Heep-esek: Ken Hensley, Lee Kerslake és Paul Newton illetve John Glascock (Chicken Shack, Jethro Tull), Mick Taylor (Bluesbreakers, Rolling Stones).

 

Pete Sinfield szövegíró és „tanácsadó” is a King Crimson tagja lett.

 

Április 9-én, a londoni Speakeasy-ben játszottak, majd májustól a  Marquee-ban kaptak állandó fellépési lehetőséget. Egyik koncert felvétele harminc évvel később (PCCY-01394) került kiadásra. Csak két olyan számot – 21st Century Schizoid Man, I Talk To The Wind – játszanak, ami később felkerült az első albumra is, a többiek megmaradtak koncertdarabnak, majd eltűntek a repertoárból.. A BBC Top Gear műsorában május 11-én, majd szeptember 7-én szerepeltek – ebből négy felvétel jelent meg 1997-ben, CD-n (DGM 9607 A). Kidolgozott, szép felvételek, három az első lemezen is helyet kapott, itt már „kész volt” a King Crimson. Hat-hét perces darabok. Ez is mutatja, hogy mennyire más világ volt, ma ez elképzelhetetlen lenne.  1969. július 5-én pedig 650 ezer ember előtt a Hyde Parkban játszottak, a Rolling Stones Brian Jones emlékére adott koncertjén – a zeneanyag 2002-ben jelent meg (KC Club 12). Észrevehető, hogy az akkoriban készülő lemezük darabjait szinte stúdiófelvételekre jellemző precizitással adják elő, míg a többi kompozíciót az esetlegesség jellemzi.

A szeptember 7-i, Chesterfield Jazz Club-ban  és az augusztus 9-i, a Plumpton Fesztivál-on rögzített koncertjük anyaga (DGM 9607 C, 9607 D) is jóval később látott napvilágot. A kettősség ezekre a felvételekre is igaz. Gondosan összerakott, kidolgozott darabok és rögtönzések, kísérletezések – Drop In, Get Thy Bearings, Mars, Mantra, Travel Weary Capricorn - amik aztán nem is kerülnek lemezre. Valaki megérezte, hogy egy nagy csapat születik és rögzítette a fellépések anyagát, hátha még jól jön valamikor. Bejött neki.

 

1969 októberében jelent meg a rock egyik alaplemeze, az In The Court Of The Crimson King  (ILPS 9111). Mellbevágó, kegyetlen számmal indul a lemez – 21st Century Schizoid Man, azaz „21 századi szkizofrén ember”. Szaxofon, gitár, ének – mind torzítva. Ma már azt kell mondanom, enyhe volt a jóslat, a valóság szomorúbb, lehangolóbb. Egy könnyebb darab, az I Talk To The Wind következik, McDonald szép fuvolaszólójával. Kellett is ide!

Epitaph (Sírfelirat) – egy olyan kompozíció, mely csak a John Barleycorn-hoz, a Sympathy-hoz és társaihoz mérhető – mellotron, gitár, akusztikus gitár, zongora és Lake gyönyörű éneke maga a tökéletesség. Moonchild (The Dream and The Illusion) – Holdgyermek (Álom, Káprázat) – egy pszichedelikus lebegés. The Court Of The Crimson King (Karmazsin király udvara) – pátosz, áradó érzelmek, mellotron, gitár, fuvola és Greg Lake.

Az album megszületése előtt szegényebb volt a zenei világ, valami hiányzott belőle.

 

Novemberben amerikai körútra indultak – Bill Graham Fillmore East-jében kezdték New Yorkban és Fillmore West-jében, San Francisco-ban fejezték be. A koncertek anyagából készült válogatás 1997-ben jelent meg. (DGM 9607A-B) A kétarcúság – kidolgozott, pontosan összerakott darabok illetve rögtönzések, kísérletezések – jellemzi ezeket a lemezeket is és ez vetette szét a zenekart, Fripp avantgarde törekvései lépnek előtérbe.

 

1970-ben megkezdődtek a személycserék. Ian McDonald távozott, helyére Mel Collins szaxofonos, fuvolás és Keith Tippett (aki a Brian Auger’s Trinity énekesnőjének, Julie Driscoll-nak a férje) avantgárd, jazz-zongorista került. Visszatért Peter Giles basszusgitáros, még Greg Lake, de egy számban már Fripp régi barátja, Gordon Haskell énekelt.

A második lemez – In The Wake Of Poseidon (ILPS 9127) - a kísérletezés jegyében készült, klasszikus zenei és jazz elemekkel operáltak. Nagyon hiányzott McDonald! Csak a címadó szám folytatta az első lemez vonalát. 

 

Fripp ismét átalakította a zenekart, Mel Collins, Sinfield, Haskell és Tippett maradt, a dobos Andy McCulloch lett és egy fúvósszekció is közreműködött a Lizard (ILPS 9141) albumon.

Folytatódott a kísérletezés. Fiatal koromban türelmes és sznob voltam, végig tudtam hallgatni – ma már képtelen vagyok rá, de ez senkit se tartson vissza, bátran hallgassa meg!

Nem értéktelen, sem az In The Wake Of Poseidon, sem a Lizard album – csupán eltelt negyven év.

McDonald and Giles (ILPS 9126) címmel a kilépett tagok adtak ki lemezt, melyen Stevie Winwood is játszott. Engem nem fogott meg.

 

Novemberben Boz Burrell énekes, basszusgitáros és Ian Wallace dobos érkezett a zenekarba, Mel Collins és Fripp mellé. Ez a csapat játszott az 1971. május 11-i plymouth-i koncerten – 2001-ben jelent meg CD-n (PCCY-01539). Az In The Court Of The Crimson King és a 21st Century Schizoid Man előadásmódja – összehasonlítva az első lemezen található, azonos kompozíciókkal – mutatja mennyit változott a csapat, mennyire más Burrell és Lake illetve Collins és McDonald.

A negyedik lemezen – Islands (ILPS 9175) – ismét játszott Tippett és a fúvósszekció. Elpárolgott Fripp kísérletező dühe, a Sailor’s Tale nem könnyű darab, de élvezhető. Az album második oldala – Prelude: Song Of The Gulls, Islands - pedig kifejezetten dallamosra sikeredett.

 

Az 1972-es amerikai turnén rögzítették a jacksonville-i és a denveri fellépésüket (PCCY 01394, PCCY 1467) 1999-ben és 2000-ben adták ki őket. Összeérett a zenekar, helyenként jazz-es elemek, markáns szólók hallhatók, Fripp avantgardizmusa háttérbe szorult. Ezen a koncertkörúton készült ötödik lemezük - Earthbound  (ISLANDS HELP 6) – anyaga is, melyet több helyszínen (Orlando, (Willmington, Peoria, Jacksonville) vettek fel.

A hangminőség gyenge, de a zene kitűnő – köszönhető Collins szaxofon- és mellotron-, Fripp gitárjátékának és Burrell énekének. Kiemelkedik a Peoria és a 21st Century Schizoid Man, de a másik három is jól sikerült. Kemény rock, blues és jazz ötvözete. Mire a lemez a boltokba került, Robert Fripp egyedül maradt, a többiek megalakították Alexis Korner-rel a Snape formációt. Lehet, hogy rosszul döntöttek?

 

Az új King Crimson júliusban állt össze, Fripp kiváló társakat talált és kezdetét vette a zenekar „legerősebb korszaka”. John Wetton énekes, basszusgitáros korábban a Colosseum gitárosának, James Litherlandnak a zenekarában, a Mogul Thrash-ben és a Family-ben játszott. A többiek pedig: Bill Bruford dobos (a Yes tagja volt), Jamie Muir ütőhangszeres és David Cross hegedűs, fuvolás, billentyűs. Már ez a formáció játszott a The Beat Club, Bremen  (PCCY-01394) és a Live At The Zoom Club (KC Club 20) CD-ken, melyek 27 illetve 30 évvel később jelentek meg. Az elsőn a 26 és fél perces Improv: The Rich Tapestry Of Life és készülő lemezük két darabja kapott helyet – aki szereti a féktelen improvizációt, az nagy kedvvel hallgathatja. A másodikon, mely dupla CD, gyakorlatilag új lemezüket mutatják be.   

1973 tavaszán került a boltokba a Larks’ Tongues In Aspic (ILPS 9230) album, addigra már Muir kilépett. A címadó szám két tétele keretbe foglalja a lemezt. Az elsőben rengeteg dolog történik, csengenek-bonganak Muir ütőhangszerei, Cross hol markáns, rock-os, hol pedig klasszikusokat idéző futamokat hallat. Egy rövid, idegborzoló résszel Fripp kedvében is jár, aki egyébként szépen dolgozik, a ritmusszekció pedig biztos lábakon áll. A Book Of Saturday egy szép, majd’ három perces ellenpont, az Exiles nehezen indul, aztán gyönyörű dallamos szám kerekedik belőle. A nyers, szaggatott Easy Money válasz az előzőkre. A The Talking Drum, mint a címe is mondja, ütőhangszeres bevezetéssel indul, majd erre épül rá egy lassan építkező hegedű-mellotron-gitár motívum.

A befejező, Larks’ Tongues In Aspic part two, kemény, töredezett darab, melyet az elején helyenként old egy kis dallamos betét, de a vége nagyon markánsra sikeredik. Átgondolt, szépen szerkesztett és kivitelezett album.

 

Az 1973 október 23-án, a Glasgow-i Apollo-ban adott koncerten az utolsó és a következő lemezeik számait játszották. Nekem hiányzik Muir, de Cross nagyon él, így aztán jó anyag lett belőle. Ugyanez igaz az 1973 november 15-i, a Zürich-i Volkshaus-ban rögzített koncertre is, helyenként jól illeszkednek a kortárszenei elemek a lemezről ismert számokba, nagyon jók a mellotron-gitár illetve mellotron-hegedű szólók. (The Great Deceiver) CD2 és CD4

 

Már a következő lemezüket készítették, amikor 1973 november 23-án, az Amsterdam-i Concertgebouw-ban adtak koncertet, ezért aztán az 1997-ben kiadott dupla CD-n, a The Night Watch-on a Larks’ Tongues In Aspic album majd’minden száma, a Starless And Bible Black LP kompozícióinak nagyobb része hallható. Olyan tiszták a számok, mintha a stúdió felvételekre tapsot kevertek volna. Embere válogatja, hogy ez kinek tetszik, kinek nem tetszik. Érdekes, hogy milyen erős a 21st Century Schizoid Man-ben a Bruford-Wetton ritmusszekció, pedig a Greg Lake - Mike Giles páros sem volt kutya, abban a 1969-es „szkrizofén ember”-ben. 

 

1974 márciusában jelent meg a Starless And Bible Black (ILPS 9275) album. Hasonlít az előzőre, hasonló a szerkesztési elve, de nincs benne annyi árnyalat, finomság. Kicsit markánsabb, mert Wetton és Bruford több lehetőséghez jut. Fripp igazi csapatember, nem lóg ki, Cross-ról pedig ki hinné, hogy ez az első professzionális zenekara. John Wetton beverekedte magát a rock meghatározó hangjai közé. A King Crimson sokadszor bizonyítja, hogy a mellotron egy csodálatos hangszer és nem egy elszabadult kapcsolótábla, persze ehhez Fripp-re és Cross-ra volt szükség. A lemezen nincs töltelékszám, a The Great Deceiver, a Lament, a We’ll Let You Know, a The Night Watch, a Trio, a The Mincer, a Starless And Bible Black és a Fracture is komoly darab.

 

A szakirodalom több mint 120 King Crimson kalóz LP-t említ, s ennek zömét 1973 és 1974 közötti koncerteken rögzítették. Ez a zenekar pályafutásának legértékesebb része. Nekem harminckettő albumom van ebből a korszakból. Néhányat emelek ki ezek közül, amiket én szeretek.

   

Az 1974 március 30-i,  Mainz-ben rögzített lemezen több, korábban nem hallott szám – Improv: The Savage, Dr. Diamond, Improv: Arabica, Improv: Atria – mellett két korábbi albumuk felvételei szerepelnek és egy csodálatos darab a következő, Red lemezről. Nagyon igényes munka. (PCCY 01539)

 

Az 1974 április 29-i,  Pittsburgh-i koncerten egy ismert kompozíciót egy ismeretlen darab (szabad improvizáció) követ, ez a szerkesztés egyfajta hullámzást eredményez. Az előadás korrekt, nem különleges, de értékes lemez. (The Great Deceiver) CD3

 

Körülbelül ugyanez mondható el az 1974 június 30-i,  Providence, Rhode Island , Palace Theatre-beli koncertről is. Eltérés, hogy nem a fantázianevekkel jelölt töredékek (pl. A Voyage To The Centre Of The Cosmos) és a korábbi, a lemezeken megjelent kompozíciók váltják egymást, hanem az utolsó kettő és a következő album számait rendezték egységbe. Minőségi zene. (The Great Deceiver) CD1

 

Az 1974 július elsejei, a new york-i Central Parkban adott koncert anyagát tartalmazó CD (PCCY 01493) és az amsterdami, őszi (talán szeptemberi) fellépést tartalmazó bootleg album – Book Of Saturday Flashback Records – igazi mestermunka. Minden a helyén van, minden zenész „odateszi magát”. Bár ezeket a számokat ezerszer adták elő, mégis érzem, hogy örömmel játszanak – ennél többet nem kaphatunk egy koncertlemeztől.

 

Két szenzációs albummal zárult a King Crimson története. Az 1974 októberében napvilágot látott Red (ILPS 9308) albumon Mel Collins (szoprán szaxofon) és Ian McDonald (alt szaxofon) is szerepel. Tökéletesen előadott és nagyon jó érzékkel összeállított lemez.

A címadó szám hallatán megjelent előttem Bartók Béla képe. Akkor esett le a tantusz, hogy a zenekar utolsó korszakán érezhető a nagy magyar, világhírű zeneszerző és Sztravinszkij hatása. Ez semmit sem von le a King Crimson zenéjének értékéből – sőt. A Fallen Angel-ben (Bukott angyal) Wetton valami elképesztően szépet énekel. Következik a kijózanító One More Red Nightmare (Eggyel több vörös lidércnyomás) és ellenpontként a lassan építkező, ismétlő és fokozódó részekre épülő Providence, majd lezárásként a gyönyörű Starless.

 

Már nem létezett a zenekar, amikor 1975 áprilisában megjelent az USA (ILPS 9316), mely egy élő felvételek tartalmazó album. Méltó lezárása egy nagyszerű zenei pályájának. Larks’ Tongues In Aspic part 2. – Lament – Exiles, ezek a számok szerepelnek az első oldalon. Kiérlelt, nagy szakmai tudást bizonyító felvételek. A második oldal egy korábban még nem hallott kompozícióval, az Asbury Park-kal kezdődött - robosztus darab, nagy kedvencem! - majd az Easy Money-val  és a 21st Century Schizoid Man-el folytatódott és zárult a korong.

A lemezeket én a CD-k elé helyezem, szebben szólnak, méreteinél fogva gyakran eltűnik a lemezborító alkotójának szándéka a CD esetében – azonban el kell ismerni, hogy a kis műanyag korong, mint hordozó nagyobb mennyiséget képes tárolni. Ebben az esetben ez jól jött, mert az USA CD egy rövidke bevezetéssel és két komolyabb számmal - Fracture, Starless – többet tartalmaz. 

Az In The Court Of Crimson King és a két utolsó (Red,USA) lemez keretbe foglalja Fripp-ék munkásságát. A nyitó album megrázta a zenei világot, a két utolsó pedig azt mutatja, hogy mit lehet kihozni azokból az alkotóelemekből (rock, blues, klasszikus zene, kortárs és fúziós zene, avantgarde) melyekből a King Crimson zenéje építkezett.

 

1981-ben  Robert Fripp életre keltette a King Crimson-t, de már új tagokkal és merőben más  zenei elképzelésekkel. Biztos az is közrejátszott, hogy a család Zaporozsece a végét járta és meg kellett venni az új Wartburg-ot. 

 

Murányi György