Chris Farlowe Thunderbirds zenekarában tűnt fel a lányos képű Carl Palmer, a rock egyik legnagyobb dobosa. Valamit javított is a csapat tablóképén, hiszen az érdekes hanggal és mozgáskultúrával rendelkező énekes arcát szemmel láthatóan baltával faragták - csak azt nem értem, hogy miért nem élezték meg előtte. Ebben a formációban játszott Albert Lee gitáros (Crusaders, Green Bullfrog) és Dave Greenslade orgonista is, a későbbi Colosseum-tag.

 

1968 májusában Palmer egy másik extravagáns figurához csatlakozott, a Crazy World Of Arthur Brown tagja lett, annak a zenekarnak, melynek Fire című száma augusztus 17-én a brit Top Twenty élén állt, Amerikában második lett - ennek ellenére a szám hallgatható. Jó érzékkel nyúltak hozzá Screamin’ Jay Hawkins I Put A Spell On You-jához is, ugyanakkor pszichedelikus darabjaik izgalmasabbak, mint például a Time/Confusion és a Prelude – Nightmare, utóbbi Vincent Crane  fantasztikus orgonaszólójával.

 

A csapatban Nick Greenwood játszott basszusgitáron és vele kapcsolatban tegyünk egy kis kitérőt! Ő hallható a Khan egyetlen lemezén, az 1972-es Space Shanty-n. Ezen a különleges hangzású albumon Dave Stewart orgonált és Steve Hillage gitározott. Ők ketten megfordultak két, ugyancsak izgalmas zenét játszó formációban, az Egg-ben és Arzachel-ben is. Az alma tehát nem gurult messze a fájától. Róluk még később lesz szó!

 

Térjünk vissza a furcsa emberhez! A „rock egyik legjobb hangja” - lehet, hogy a legjobb - 1969 nyarán feloszlatta zenekarát és Arthur Brown’s Kingdom Come néven folytatta.

Az Universum, a Creation és a Water finom kis pszichedelikus darabok – de új korszakának csúcsa a Brains, melyet kétféleképpen is rögzített – a rock egyik meghatározó felvétele. Biztos befolyásol, hogy a német Krautrock általam egyik nagyra tartott ágának valahol itt vannak a gyökerei. A hetvenes évek közepére a közönség inkább a könnyebben emészthető zenék felé fordult, Arthur Brown lassan pályaelhagyásra kényszerült. Magyar párjával, Kozma Edinával létrehozták a Természetes Gyógyulás Színházát (Natural Restoration Theatre), mely az emberek testi-lelki egészségének helyreállítását szolgálja a Hangutazás (Sound Journey) segítségével. Élő hangok, köztük dobok, fúvósok, gitár és énekhang, valamint felvett hangok (köztük kórus) kombinációján keresztül a hallgatót létünk nyugalmi középpontja felé irányítjuk. A zene harmóniát olt a páciens testének és lelkének minden részébe. Az ember elengedi magát, s a zene bevezeti a romlatlan ősenergia csendjébe, amely minden létezés szívében van. Ez segíti a teljességet és a harmóniát - mondja Arthur Brown.

A hetvenes évek elején mi is ezt tettük, csak nem adtunk neki ilyen hangzatos nevet – úgy, parasztosan zenehallgatásnak hívtuk. 

Vincent Crane és Carl Palmer megalakították az Atomic Rooster-t, de azért még valamit tettek a tarisznyába a pogácsa mellé „Arthur Brown bolond világából”. Csatlakozott hozzájuk Nick Graham gitáros, basszusgitáros, fuvolás, énekes, aki az End formáció Introspection (Decca 1969) lemezén billentyűzött, többek között Charlie Watts és Nicky Hopkins társaságában.

Az 1970 elején megjelent Atomic Rooster (B and C Records) album – mely az angol lista 49. helyére került – Crane különleges orgonajátékára és a karakteres ritmusszekcióra épül, ez különösen igaz a lendületes számokra: Friday The 13th, Before Tomorrow, S.L.Y., Decline And Fall. Szeretem Graham hangját, így aztán a Banstead és a Winter – melyben éneke nagyobb hangsúlyt kapott és fuvolázott is – hozzám közelebb áll. Utóbbit még Crane zongorajátéka és a hangulatváltások teszik emlékezetessé. A lemez csúcsa a Broken Wings feldolgozása, mely John Mayall kevés jó számainak egyike. A Blues Alone lemezen található kompozíció egy kedves darab, bájos orgonajátékkal, itt pedig egy kis műalkotás, karakteres orgonával és énekkel, markáns kísérettel, artisztikus énekkel, hangulatváltásokkal.

 

Graham a Skin Alley-be távozott, a zenekar második (To Pagham And Beyond), harmadik (Two Quid Deal) és negyedik (Skintight) lemezén játszott. Zenéjükben Krzysztof-Henryk Justkiewicz billentyű- illetve Bob James és Nick Graham fúvósjátéka dominál, mind a dinamikus Marsha-ban és Graham Bond szerzeményében, a Walking In The Park-ban, mind pedig a meditatívabb Night Time-ban (fuvola, zongora) és All Alone-ban (szaxofon, orgona).

 

Az Atomic Rooster John Cann (később DuCann-nak hívta magát) személyében gitárost igazolt. Egy kis kitérőt teszünk - megtudjuk, hogy jutott el ide.

 

1967-ben, tizenhét éves korában az Attack-ben kezdte, ahol megfordult a két későbbi Nice-tag, David O’List és Brian Davison is. 1968-ban már a Five Day Week Straw People-ben találjuk, a basszusgitáros Mick Hawksworth és a dobos Jack Collins társaságában. A Saga kiadónál megjelent munkájuk a pszichedelikus rock egyik alaplemeze. Ma már nagy türelmet igényel a meghallgatása, de meg kell jegyezni, hogy a Gold Digger-ben és a Carwash-ban elképesztő dolgokat művel a gitárjával. Nagyban árnyalja a brit gitárvirtuózokról alkotott képünket.                      

 

Jack Collins az ugyancsak pszichedelikus rock-ot játszó Magic Mixture-ben folytatta, amely egyetlen lemezét szintén a Saga-nál jelentette meg, 1968-ban.John Cann és Mick Hawksworth Ian MacLane dobossal kiegészülve megalakítja az Andromeda zenekart. 1969-ben, az RCA kiadónál jelent meg lemezük. A Background kiadó 1992-ben jelentette meg összes felvételüket, azokat is, amik lemaradtak a lemezről. Két felvétel állta ki az idő próbáját, a Journey’s End, ami nagyon-nagyon emlékeztet Joaquin Rodrigo En Aranjuez Con Tu Amor-jára és a három tételes Return To Sanity. Cann játékából – az említett kettő kivételével - eltűntek a pszichedelikus elemek.

Az Andromeda feloszlott, Mick Hawksworth egy lemezt készített a Fuzzy Duck-kal   (Mam 1971.), játszott Matthew Fisher Journey’s End című lemezén (RCA 1973.) – majd Alvin Lee-vel és Tom Comptonnal Ten Years Later néven adtak ki két albumot. (Rocket Fuel (Polydor 1978.) és Ride On (Polydor 1979.)

 

Térjünk vissza az Atomic Rooster-hez! Ott tartottunk, hogy DuCann lesz az új tag. 1970-ben, a londoni Paris Theatre-ben léptek fel, melyet a BBC is leadott. Az első lemezről a Friday The 13th-t, a Winter-t és a Before Tomorrow-ot (a boríton Shabaloo cím szerepel) játszották, a Gershatzer már a második lemezre készült. Gyakorlatilag orgona-és gitárszólók sora az egész. 

Carl Palmer kilépett, s augusztusban már a Wight-szigeten fellépő Emerson, Lake and Palmer-ban játszott - helyére Paul Hammond érkezett.

A második lemez, Death Walks Behind You (B and C Records) – mely az angol lista 12. helyére érkezett – a címadó számmal (A halál mögötted jár.) indul. Jó kompozíció – hatásos.   A lemez címe, a zenekar koncertjein és képein megjelenő okkultista jelek miatt a média rájuk ragasztott egy bélyeget (Devil/Death Image) – vagyis, hogy zenéjük kizárólag a halál és az ördög témakör körül forog. A siker érdekében elfogadták és igyekeztek meglovagolni ezt.   Az album borítóján William Blake (1757-1827) Mebuchadnezzar-ról festett képe látható.

II. Nabú-kudurri-uszur – más írásmóddal Nebukadneccár, Nabukodonozor - Újbabilonia királya (Kr.e.605 – Kr.e 562), Ő rombolta le Jeruzsálemet és vetette fogságba a zsidó népet.    

A lemezről kimásolt, kislemezen is kiadott Tomorrow Night a sikerlista 11. helyét foglalta el,  ugyanebbe a vonulatba tartozik a Sleeping For Years és I Can’t Take No More is. Feszes, kemény – de könnyen vehető zene. A Seven Street indítása biztató, végre egy kis pszichedélia – de aztán (egyébként nagyon magas színvonalú) orgona-és gitárszólók követik egymást. Ezt még egyszer meghúzzák a Nobody Else-ben.

DuCann nagyon megváltoztatta a zenekar arculatát, ez az Atomic Rooster „kevesebb színnel dolgozik”. A V.U.G.-nál nem bajlódtak valami dallam összeütésével, csak (?) improvizálnak, a Gershatzer már felépített, kidolgozott szám – hangulatos, meditatív középrésszel.

Crane-ék a csúcsra értek, következő kislemez, a Devil’s Answer már 4. helyre futott be!

 

Megint jött a kérdés: van-e még valami a tarsolyban vagy jön az önismételgetés?        

             

1971-ben ismét felléptek a Paris Theatre-ben., a BBC is leadta. A második lemez slágereit játszották, V.U.G., Sleeping For Years, Tomorrow Night és az I Can’t Take No More. Az egy évvel korábbi felvételekkel együtt, 2000-ben jelentek meg CD-n. 

 

A harmadik lemezen, In Hearing Of (Pegasus Records 1971.) – mely az angol lista 18. helyére futott be – Crane visszavette az irányítást és egy nagyon jó énekes is besegített. Pete French korábban a Brunning Sunflower Blues Band-ben és Big Bertha-ban is megfordult – itt játszott a „nyolckarú” Cozy Powell is, mielőtt a Jeff Beck Group-ba ment – illetve énekelt a nagyon különleges, érdekes zenét játszó Leaf Hound egyetlen lemezén.

Nagyobb szerepet kapott Crane elektromos zongorája, DuCann csak másodhegedűs lett – ez javára vált a lemeznek. Több szín, több hangulat „hallható” a lemezen, a borítót pedig a leghíresebb és legjobb grafikus, Roger Dean készítette, aki dolgozott az Osibisa-nak, a Yes-nek, a Budgie-nak, a Gun-nak, az Uriah Heep-nek, az Emerson, Lake and Palmer-nek és a Gnidrolog-nak is. A könnyen vehető darabok – Breakthrough, Break The Ice, Head In The Sky, The Rock és The Price – kevésbé „szájbarágósak”, mint az előző lemezen. Vincent Crane megmutatja, miért tartották-tartják a rock egyik legnagyobb billentyűsének.

A nehezebben vehetőkben - Decision/Indecision és a Spoonful Of Bromide … - is hallható egy-két finomság, de nekem a Black Snake a kedvencem. Visszafogottság, artisztikus ének és egy pici pszichedélia jellemzi.

1972-ben DuCann és Hammond kilépett és John Gustafsonnal megalakították a Hard Stuff-ot. Két lemezt jelentetnek meg a Purple Records-nál - Bulletproff (1972.) és Bolex Dementia (1973.) címmel - én semmit sem találtam rajtuk.

Pete French pályájának következő állomása a Cactus volt, ahol a néhai Vanilla Fudge ritmusszekciója – Tim Bogert és Carmine Appice - fogadta. 1978-ban pedig szólólemezt készített többek között Mick Halls-szal (Brunning Sunflower, Leaf Hound) és Tim Hinkley-vel (Jody Grind).

 

Vincent Crane folytatta – Steve Bolton lett a gitáros, Rick Parnell dobolt és Chris Farlowe lett az énekes. Készítettek egy lemezt (Made In England), szerepeltek a BBC-ben (Paris Theatre), az anyag 1993-ban jelent meg CD-n – engem nem ütött szíven. Még egy másik gitárossal is próbálkoztak – John Mandella – készítettek még egy albumot (Nice ’n’ Greasy) – de kár volt erőlködni. Ennyi volt az Atomic Rooster  … Crane játszott még az egykori Fleetwood Mac gitáros, Peter Green   Katmandu – A Case For The Blues lemezén, majd még egyszer megpróbálkoztak - Crane és DuCann - a Rooster újjáélesztésén  … de a kérdést lezárta Crane 1989 februári halála, melynek oka gyógyszer túladagolás volt.

Még nem töltötte be 46. életévét. Egy nagyon érdekes, kivételes képességű billentyűssel lett szegényebb a zenei világ.

 

 

 

Murányi György