EGY CSOKOR LILA VIRÁG

 

      Mióta nyugdíjas, torkában az országút megunhatatlan, egyhangú, de szép énekével, orrában a hajnali rétek illatával gyakran legyalogolja a maga 15-20 kilométerét. A negyedszázados földalatti munka után szilikózisos tüdeje minden bizonnyal olyan, mint egy szénporral teli zsákocska. Ki kell rázni a tartalmát. Ha egyáltalán lehet még javítani a „fújtató állagán”.
      Pár napja, a nagy fényes hőségek után – mit számított az, hogy ő maga bőrig ázik közben – itt nézte a felvonuló zivatart, amely tombolva nyargalt végig a tájon, elgyönyörködött a villámokban, amelyek a nappali sötétségben meg-megvilágították a víztől csurgó falombokat.
      Akkor megállapította, hogy nincs szebb, mint az esőt megelőző csöndesség, amikor minden élő lélek érzi, hogy a közeledő áldást áhítatosan kell fogadni. A békák ilyenkor halkabban ümmögnek, és óvatosabban buggyannak bele az árok vizébe, finomabb hangon döngicsél a méhecske, és lágyabban szitál a szitakötő. Az erdő is a nagy felfrissülés előtt a legcsodálatosabb. Úgy tűnik, mintha öntudatlan mozgása lenne benne a gallynak, mintha egymásnak integetnének az ágak. 
      Most az ég fejedelmi bőkezűséggel szórja a napsugarakat. Ezért érdemes felkutatni az erdő bozontos mellén összebújó ösvényeket, s a hűvösben meg-megpihenve jó lehajolni az apró csodákhoz. A magánosság semmihez sem hasonlítható békességet és örömöt ad a léleknek.
      A vándor szemének jólesik a fény-árnyék játékban a színek friss lüktetése. Ahogy hangya testőrei körülveszik Katicabogár-királykisasszonyt, vagy ahogy egy aranysárga lepke apró fekete pöttyökkel a hátán ringatózik egy lila virág szárán, az neki igazi csoda. A fák közt futrinkákat és gyíkokat les, pöfetegeket püföl bottal, mint egy gyerek, s élvezi, ahogy száll belőle a fekete anyag, amely olyan, mint a testébe-lelkébe beépült drága jó szénpor.
      Néha lefekszik a langyos földre, a fűbe, s figyeli a számára parányivá szűkült világot. Elgyönyörködik egy – a porhanyó humuszon szerelmeskedő – piros bogárkettősben.
      Aztán bandukol tovább, és közben mindenféle jár az eszében. Most például mintha a barátja által készített kicsi kocsi kerekeinek zörgését hallaná. Hozzáképzeli tündéri parányi lovacskák patkóinak ütemes kopogását is. Olyan az a szekér, mint egy mesebeli liliputi hintó. A karcsú küllőjű, finoman vasalt kerekektől a gondosan cifrázott lőcsökön át mindent maga készített az ő nyugdíjas bányamérnök barátja. Hosszú hónapokat vett igénybe a tervezés, a tizedmilliméteres pontossággal történő kivitelezés.  A lelkét adta bele a talán nem is csak műkedvelő, hanem született kerékgyártó és szekérkészítő. Volt mit. Mert mekkora lélek ez a Pista! Aki közel kerül hozzá, úgy érzi magát, mintha a bölcsesség és emberi kedvesség delejes erőterében mozogna.
      Arra gondol, hogy az ő keze durva az ilyen munkához. Türelme sem lenne hozzá.
      Lehajol és levesz egy félig kiszáradt kis csigát egy szálas fű száráról. Nedvesebb helyre rakja, hátha sikerül még életre kelnie. Közben így „araszolgatva”, szép csendesen elér a tó partjára. Itt szokott órákat elidőzni. Szemügyre veszi a messzeségben tiszta vonalakban felsorakozó hegyeket. Érzi, hogy az ernyős bodza szinte füstöl a szagtól, s az akác, a jázmin és a labdarózsa versenyt itatja sűrű mézzel a nyári délután fülledt melegét. Okos szemű feketerigók ugrálják körül, és ha megmozdul, talpa alatt gyémántokat szikrázik a homok.
      Nézi a csendes, tiszta vízben méltóságteljesen úszkáló halakat. Itt, a kis „öbölben” szokott fürdeni. Tempózik néhány métert, aztán kijön a partra. Megmozgatja öreg tagjait, módszeresen tornázgat. Hallja, és látja is, hogy a túlsó parton két lány csivitel, mókázik, hancúrozik a vízben. Elég nagy a távolság, de a víz úgy hozza a hangjukat, mintha erősítőből jönne. A lányok aranyosak, jópofák, kedvesek. Nem trágárkodnak, szabadszájúskodnak, mint – holmi ostoba divatból – a mostani fiatal lányok közül sokan.
      – Figyelj! – mondja az egyik. Ma is itt van az öreg. Biztos megint fog majd kalimpálni.
      A csitrik kíváncsiak. Nekivágnak a víznek, hogy közelebbről is szemügyre vegyék a túlsó parton fürdőző „csodabogarat”. Néhány perc alatt átérnek.
      – Jöttetek megnézni, hogy kalimpálok? – kérdezi mosolyogva az „öreg”.
      – Dehogy, csak volt itt tegnap egy döglött hal. Azt hiszem, kárász- mondja kifulladva a korábban érkező, és látszik rajta, hogy alig bírja visszatartani a nevetést.
      Aztán kiemelkedik a vízből, és időközben megérkező társa is felegyenesedik. A férfinak eláll a lélegzete, mert a lányok deréktól fölfelé meztelenek. De akár alul is azok lehetnének, mert a két áttetsző, jelképes kis textília-háromszög jóformán semmit sem takar. A duzzadó izmokon, a finom bőrön gyöngyözik a víz, szikrázik a napfény. Az „öreg” szemét bántja a nagy fényesség. Hamvas párába merül benne a hegyek kékeszöld koszorúja, és lent a víz tükrén pompázó napszekér.
      Aztán elúsznak a lányok. Tá-gas tó, tó-tá-gas!- kiáltja utánuk egy gerle. Zöld gyík iramlik át az ösvényen, békák kuruttyolnak boldogan, madarak csivitelnek, kakukk kiáltozik. A férfi számolja, hány évet szán neki. Már jóval száz fölött jár.
      – Na, ne! – mondja magában. Elég lesz már. Azért ennyire bőven ne mérjed!
      Estefelé, mikor a nádas eldajkálja a piciny szellőcskéket, az elfáradt vándor megindul hazafelé. A zizegő sás közt hallja a tó muzsikáját. Szúnyograj kavarog vérszomjasan körülötte, egyikük már keresi is az utat testéhez, s mohón ereszti hajszálnál finomabb szívóját a bőre alá. Száznál többször adott már vért, így nyugodtan nézi, hogy telik meg a maga nemében gyönyörű kis „rovar-nővérke” „ösztövér kútágas”– tűje végén lévő „potroh-tartályocska” az ő – „van belőle bőven” – Rh pozitív „szállítószövetével”.
      Az út mentén, ahol kecskék, birkák és tehenek legelésznek, még bóklászgat egy kicsit. Szed egy nagy csokor lila virágot.
      Örülni fog neki a feleségem, vagy ahogy a lányok mondanák, az „öregasszony” – gondolja magában mosolyogva.
      Az egész világot átölelő kiapadhatatlan jóságot érzi, s a boldogság, mint a tücsökciripelés, összekeveredik benne az akác, a jázmin és a labdarózsa illatával, és habzón szétárad, szétömlik a mellében.

 

A HERVADÁS VÖRÖS VARÁZSA

 

      Ismerem és szeretem a német őszt. Jártam néhányszor szeptemberben és októberben a Harz hegységben. Lenyűgöztek a fenséges fenyőerdők ősszel talán még egy kicsit a megszokottnál is mogorvább zordságukkal, férfias keménységükkel. Szívembe zártam az orosz arany őszt is, Puskin mohos köveken fürdő napsugaraival, a Jasznaja Poljana-i Tolsztoj-liget aranyfürtös nyírfáival. De a magyar ősznek nincs párja.

      Itthon nem tudom megunni, hogy a fák levélhullatásában gyönyörködjem. Ilyenkor mindig Petőfi „Itt van az ősz, itt van újra” című versének „hallgatom a fák lehulló levelének lágy neszét” gyönyörű részlete zenél bennem.
      Szeretem, ahogy az őszi eső után a sárga, barna, piros leveleken úgy csillognak a felhők mögül előtörő napsugarak, mint az első mosoly a síró kisgyermek arcán. Ilyenkor kimondhatatlanul szép, illatos a világ, mintha megmosva, nedves ragyogásban csillogna a természet minden kézzel fogható eleme.
      Ősszel szívesen kószálok Budán, figyelem a bástyasétányon koppanó vadgesztenyék morzeüzeneteit. A Balatonnál, a Dunakanyarban, a Mátrában, a Bükkben mindenütt megérint a hervadás varázsa, az éger tövén lángoló szamócalevél. Szeretek barangolni a Tatabánya környéki erdőkben, caplatni a vörös avarban, a nagy szőke-szürke törzsű bükkfák alatt, aranyos bábrablóra, hőscincérre, szarvasbogárra lesni, nagyokat sétálni a Gerecse tölgyeseiben, kis kosárkámba bársonyos fejű gombákat gyűjtögetni.
      Ősszel mindennap meg kell állnunk gondolatban. Meg kell köszönnünk a nótát és a mesét, az élet babonás költészetét. Lassanként kopnak, halványulnak körülöttünk a dolgok, az öregedéssel a világot való voltában találjuk, s előbb-utóbb rájövünk, nem is olyan nagy kár itt hagyni. De azért mégis fölösleges az elmúlással foglalkoznunk. Különösen akkor nem kell rá gondolnunk, amikor a város sétányain a még zöld pázsit és a boldog „kultúrfák” közelében élő, lábon járó tulipánok és rózsák sétálnak körülöttünk forró illatozással.
      A faluban a tyúkok estefelé már korábban elülnek, de a békák még a síkvölgyi tó aranytálában mosakodnak reggelente, sárgán, melegen fénylik minden, a tiszta levegőben kristálytisztán úszik a fény, s benne a szűz-fehér ökörnyálfonalak.
      Fölöttünk oly ígéretes még az ég. Ősz húrja zsong, jajong, búsong a tájon, de esténként még gyönyörű, búgó hangja van a szélnek, és Mozart isteni trilláit zengik a madarak. A tájban ott vannak a színek, villogások és zenék. A szív átengedi magán a láthatatlan sugarakat, és ismeretlen szépségekben gyönyörködik. Szabó Pál gyönyörű sorai szólalnak meg bennem. „Egyre és egyre pompásabbak a reggeli napsütések, az őszi esők hullása éppen olyan szép, mint a templomi zsoltárok zengése.”
Szó sincs róla, hogy az ihar- és platánfák koronájáról hulló levél nekünk valami hattyúdalfélét zengene. Inkább azt muzsikálja a fülünkbe, hogy Ihar-juhar, ihaj-csuhaj, sose halunk meg.

 

 

 

CSIPERKERÓZSIKA BIRODALOM

 

      Ebben az évben kimaradt az életemből a hagyományos erdőháti gombaszedés.

      Ezért aztán nem tudom, legelésztek-e az idén ősszel is a panyolai erdő avarján a foltos kalapú, sűrű, rózsaszín húsú erdei csiperkecsordák, gangoskodtak-e az út menti nyárfák alatt a fűszeres ízű keserűgombák, s pöffeszkedtek-e fehéren a Túr-parton, a csípős csalán rengeteg erdejében a pufók pöfeteggombák fehér gomolyái. Azt sem tudom, álltak-e a nyája nélküli pásztor, a görbén búsuló vadkörtefa mellett a mándi határban a vadzöld „boszorkánykörök’-ben a réti csiperkék, s a jánki erdőben pipiskedtek-e a tarka esernyőjű, kecses lábú őzlábgomba-kisasszonyok.
      Csak a fehérgyarmati legelőn - az út mellett leállítottam az autót, hogy egy kicsit körülnézzek- láttam a földre dobott, elszáradt virágcsokrokként búsuló szegfűgombákat, amelyek szomorúan zörögtek bele a szélben síró szamárkórók bánatos énekébe. Illatuk nem töltötte be a levegőt.
      Most a Vértesben bóklászom gomba után. Tavaly ilyenkor errefelé már rengeteg fenyőpereszkét, rizikét, sőt még óriás vargányát is lehetett találni, de az idén, úgy látszik, itt sem jár szerencsével a magamfajta, kellő helyismerettel nem rendelkező gombaszedő.
      Vagy mégis? Lám csak, a természet mindenütt képes megajándékozni azt, aki szeretettel közeledik hozzá. Mint a csikorgó tél végén virágba borult mandulafa, valóságos kis csiperkeerdő pompázik egy tehénlepények-táplálta pázsitos dombocskán. Az utóbbi napok kisebb esőiben vagy inkább csak a hajnali harmatban fogant szűzfehér, még tokos kis bunkócskák kínálják magukat. Ernyőjüket nem húzzák fel, talán félnek, hogy minden nedvességet kiszippant belőlük a bágyadt őszi nap, s elszárítja őket az ide sötétlő meddőhányók ritkás sárga fűvel borított gerincét borzoló őszi szél. Elmerülök a gombaszedés ősi élvezetében. A természetimádásnak valami különösen zsongó, vallási áhítata fog el. A lelkem mélyén pogány boldogságot érzek. A füvek, a fák, a szélkiáltó madár hangja, a szellő kedves neszezése, minden bennem ömlik, árad szét.
      Egy pásztoremberféle közeledik hozzám. Barátságosan nyújtja felém minden bizonnyal lófékező, pányvavető, csorba körmű őseitől örökölt nagy, kérges kezét, amelynek kialakításában talán az őket követő, munkássá „átnyergelt” bányászfelmenői is szerepet játszottak. Aztán lehajol, segít a gombaszedésben, hogy örömet szerezzen nekem, az idetévedt idegennek. Lassan alig fér már a szatyromba a „zsákmány”. Ha tudtam volna, hogy lesz gomba, kosarat hoztam volna.
      Közben beszélgetünk időjárásról, horgászásról, mindenről, ami éppen eszünkbe jut. Élvezettel hallgatom gombaszedő társam tiszta beszédét, amelybe még véletlenül sem keveredik egyetlen trágár szó sem.
      Amikor elköszön tőlem, utánanézek, és elgyönyörködöm a Vértes hegyeinek - a Kárpátok beregszászi-nagyszőlősi vonulatát idéző- mélykék koszorújában, és a magasságos, tiszta, kék égboltban.
      A természet mindenütt gyönyörű. „Minden ember király”- mondja Kosztolányi Dezső. Itt, a réges-rég elszállt pitypangpihék, az elszáradt kakukkfüvek, a tovatűnt, kicsiny, smaragd testű szöcskék alvó "Csiperkerózsika" -birodalmában én is királynak érezhetem magam. De, ha a szatmári Szegfűgomba- birodalmamra gondolok, azért mindig egy kicsit kiűzött királynak is.

 

 

 

CSIPKEBOGYÓ-GYERTYÁK

 

      Kínában minden nap a halottak napja. Mi fukar kezekkel mérünk. A háromszázhatvanötből (vagy háromszázhatvanhatból) hivatalosan mindössze egyet adunk azoknak, akik úgyis mindig velünk vannak.

      Az újtelepi temetőben sétálgatok, ahol tegnap még lidérc-tüzek úsztak. Gyertyák csillagai, szentjánosbogarai csillogtak a sírkertben. Viaszcsonkok, kimerült kicsi mécsesek ezrei jelzik még most is a látogatók sorát.
      Az utóbbi időben beszélgettem néhány ismerősömmel. Szinte mindenkinek baja van valakivel, a magas politikával, a helyi hatalmasságokkal, vagy csak valamelyik szomszédjával, munkatársával.
      Az egyik piros mécsesből mintha „a Nagy Mécs”, Mécs László szavait hallanám: „Mért nem tudja látni egymást a sok ember, a sok-sok királyfi, úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?”
      Kik nyugszanak ebben a temetőben? Halálba loholt bakák, akik nekivágtak pokolnak, mennynek. Őszirózsafejű fiúk drága csapatai, akiket letiport, legyőzött az élet. Királyfiak, kik szabad mellel elindultak, s királylányok, akiket, hamm-hamm, elnyeltek a mesék. Civilek, hulló, apró mozdulatokkal, tegnapi halott vágyakkal, lemészárolt drága tettekkel. A hétköznapok hősei, akiket megölt a vágy, a mámor, és kemény munkásemberek, akikre rádőlt az ácsolat.
      „Isten rajtad: végtelen könny. Isten benned: végtelen mosoly”– írja Weöres Sándor. Bár nem itt vannak eltemetve, nagyapám és nagyanyám kedves arca villan fel előttem, s mellettük ott van apám is, akinek mogyorófa-barka bajusza sarkában ragyog az a bizonyos „végtelen mosoly”.
      Barátaim, szeretteim, akik már itt pihennek, nem haltak meg teljesen. Munkálnak bennem, véleményt mondanak a dolgaimról, hol derűsen, hol cinikusan. Kislányom Dall’ Asta Arnold-készítette fehér márvány sírköve mindig tudatosítja bennem, hogy rövidesen „társbérlője” leszek az alatta nyugvónak, aki örökké hamvasnak maradt bájával nevet rám most is kedvesen. Úgy, mint amikor kivirít a rét, és minden madár egyszerre kezd fütyülni, lármázni és kacagni. Hív, hívogat engem is az én „kicsikém” „oda le”, és „oda fel” is, a csoda-világba, a végtelenbe.
      Eljutottam abba a korba, amikor már több ismerősöm van a föld alatt, mint idefent. Már nekem is öltözik valahol a Vértesben vagy a Gerecsében a „Nagy Tél”, s -fagyos, roppant lábával topogva – előbb vagy utóbb megindul felém.
      November a halottak hónapja, mégis ekkor álmodom igazán az Élet örök csodáján. Ha szeretteimmel, elsősorban unokáimmal vagyok, vagy rájuk gondolok, mindig belső ünnepélyesség, meghatottság tölt el a világ legegyszerűbb dolgain is. Mert az Élet a csodáké, a Sorsé, s az Életen és a csodákon mindig – különösen ilyenkor, novemberben – meg kell rendülni.
      Én nem itt, a temetőben találom meg a végtelen idő által kitagadott szeretteimet, hanem a természetben, ahol végtelenné szublimálódva kitöltik a bennem és a körülöttem lévő, egyaránt végtelen teret, ahol testem súlytalanná válik, s beleolvadok a nagy egyetembe, amelynek ők már részesei.
      Abban a hatalmas, szent templomban gyászolom és ünneplem őket, ahol százezer tűzpiros gyertyabogyót lobogtat értük a diadalmas élet jelképe, a csipkebokor, ahol a madarak nyugalomról és békéről szólnak, ahol kórusuk még ilyenkor, novemberben is úgy harsog a bokrokon, mintha július lenne, s ahol tüdőm lombos bokrai boldogan nyújtózkodnak a csodálatos, tiszta levegőben.

Vissza a "BODZA" főoldalára

Vissza a "BODZA" főoldalára