Felhők felett szép a világ – írta: Győri Dia, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

 

 

Győri Dia:

Felhők felett szép a világ

Élményeim a Grossglocknernél

 

Felhők felett szép a világ – írta: Győri Dia, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

Idén augusztusban voltam olyan szerencsés - hála a Hétkaland Egyesületnek -, hogy eljuthattam az osztrák Alpok hegycsúcsai közé.

 Vállalkozó kedvű csapatunk 9 tagból verbuválódott, kik valának Miki, Dávid, Judit, Tamás, Sanyi, Soma, Zoli, Tibor, és jómagam. Szállításunkról a hegyek lábáig a "Horpadt Maflának" becézett kedves kisbusz gondoskodott. Utunk fő célja pedig a Grossglockner, Ausztria legmagasabb csúcsa (3798 m) volt. Az esős időjárás miatt azonban elsőként nem ide utaztunk, hanem a Malta folyó völgyébe, ahol Karintia legmagasabbról alázúduló vízesése, a Fallbach található.

 

 

Felhők felett szép a világ – írta: Győri Dia, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

 

Felhők felett szép a világ – írta: Győri Dia, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
1. nap – Nedves kalandok

 

Délután érkeztünk meg a Fallbach alatt lévő parkolóhoz, és habozás nélkül szétpakoltunk a kocsi melletti füvön, akár egy bazárban. Viccelődtünk is: "megjöttek a magyarok, és láthatóan hátizsákokat árulnak!" :-)

Össze kellett szednünk egy csomó holmit az aznapi túrához, ugyanis azért jöttünk ide, hogy bejárjuk a vízesés melletti falon vezető Fallbach klettersteig útvonalát, egészen odáig, ahonnan a víz alázúdul a mélybe.

Miután mind sikeresen összekaptuk magunkat, felballagtunk a pénztárhoz, és leperkáltuk a fejenként 4 € belépőt. Számomra elég furcsa volt, hogy egy fizetős klettersteig akadt utunkba (no meg ingyenességre törekvő személyem viszolygott is tőle), de a többiek mondták, hogy biza van ilyen is. Hát, mindegy, végül is nem volt drága.

Először a vízesés alá mentünk, és jól megcsodáltuk. Volt is mit, mert a 200 m-es magasságból 3 fő ágra szakadva aláhulló vízfüggöny lenyűgöző látvány!

Ez után nekiálltunk keresgélni, hogy hol is lehet a steig beszállása, ugyanis elsőre nem láttuk sehol. A falon láttuk a drótot, de nem sikerült visszakövetni, honnan indul. Valahogy aztán mégis rábukkantunk, bár jól el volt dugva az ösvény, mely oda vezetett.
Megkezdtük hát az utunkat. Az ég borongós volt, felhők lepték el, és egy idő után az eső is csöpögni kezdett.

 

 Felhők felett szép a világ – írta: Győri Dia, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

 

Én utolsó előttiként haladtam, mögöttem Miki, előttem Judit ment. Egy ideje várakoztunk, amikor hírt kaptunk, hogy elöl valami zavar támadt: valaki elakadt. Úgy tűnt, nem tud tovább haladni, így aztán kiáltásokkal kommunikálva megtárgyalták, hogy kellene a Sománál lévő kötél, valamint hogy Miki most menten átmászik mindenkin, és a tetthelyre siet, hogy köteles biztosítással segítsék át társunkat a kritikus ponton. Azt végül nem tudom, használták-e a kötelet, de a megsegítés sikerrel járt, s tovább tudtunk haladni.

Közben az eső egyre komolyabban rákezdett. Nem szakadt, viszont kitartóan csöpögött. Így a sziklák is egyre vizesebbekké váltak. A második, úgynevezett menekülő útvonal (kiszállási pont) nagyjából a steig felénél volt található, egy fából ácsolt kilátószerűségből lehetett indulni le az ösvényen. Itt mind összevártuk egymást, mert felvetődött, és meg kellett beszélni, hogy itt talán abba kellene most hagynunk. Ennek oka részben az eső volt, részben pedig az, hogy ránéztünk a folytatásra, mely eléggé munkás részeket tartogatott. Nagy nehezen beletörődtünk, hogy félbe hagyjuk az utunkat…

Felhők felett szép a világ – írta: Győri Dia, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Így aztán, miután kicsit kimókáztuk magunkat egy drótkötélhídon, elindultunk lefelé az ösvényen, s jól átvizesedve értünk vissza az autóhoz. Eljött a szálláskeresés ideje. Miki körültekintően meginterjúvolt mindnyájunkat arról, hogy hogyan viszonyulunk a vadkempinghez. Mivel csupa "simán", "persze", "rendszeresen űzöm" stb. válaszok sorjáztak, valami kellőképp eldugott hely keresésére indultunk. Így bukkantunk rá egy bevezető út mellett folyó patakra, mely szélesen, laposan és hidegen hömpölygött. Egy fából ácsolt, alátámasztás nélküli híd vezetett át rajta, ívesen meghajolva. A patak túloldalán idilli sátorhelyre leltünk, melyet teljes egyetértésben nyilvánítottunk aznap esti szálláshelyünkké.

Folyamatosan áztunk, így gyors mozdulatokkal hordtuk át a hídon cuccainkat, s vertük fel a sátrakat a puha, részben mohás tisztáson.

Előkerültek a gázfőzők, főtt a tea, a leves, vagy épp melegedett valami konzervétek, fogyott a kenyér, paradicsom, paprika, uborka, kolbász stb.


Időnként felvetődött ötletszinten a félbehagyott Fallbach kletter esetleges reggeli folytatása, a dolog ugyanis néhányunkban űrt képzett. Engem evett a vágy és a kíváncsiság, hogy megtapasztaljam az útvonal folytatását, s hogy miket tartogat még. Az ötletelésből végül kész terv lett: ha reggel 5-kor már nem esik, akkor a nyughatatlanok visszamennek, és befejezik az utat.

Lassan ideje volt nyugovóra térnünk. Én Juditnál laktam, a már ismert és igen szeretett sátorban. Éjjel is esett.

 

Felhők felett szép a világ – írta: Győri Dia, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

 

 

Felhők felett szép a világ – írta: Győri Dia, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
2. nap – Hegyre fel!


Reggel Miki halkan beszólt, hogy ébren vagyok-e. Az eső már nem esett, viszont 5 helyett már 6 óra volt. Gyorsan összekaptam magam, és Judit is, mivel a terv úgy szólt: Judit elfuvaroz minket a vízeséshez, majd ő visszajön a táborba, mi pedig befejezzük a klettert, majd lerohanunk, ők pedig immáron táborbontás után teljes létszámban felszednek minket, s irány a Grossglockner!

Felhők felett szép a világ – írta: Győri Dia, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Judit kitett minket a parkolóban, majd elhajtott. A fal és a vízesés felhőbe burkolózott, semmi nem látszott belőle. Lőttem egy tájfotót, aztán elindultunk felfelé az előző nap lefelé használt "menekülő úton", hogy most onnan folytassuk a steiget, ahol tegnap félbehagytuk: azaz a fából ácsolt kilátófélétől, rögtön át a drótkötélhídon.

Felfelé Miki valósággal száguldott (az én szemszögemből). Nem tudtam követni a tempóját, és a gyomrom is hanghatásokkal jelezte, hogy csak a nagy semmi van benne. Néha meg is kellett állnom egy kicsit. Felérve egy faácsolmányban megreggeliztünk: Miki babapiskótával kínált (évek óta nem ettem!), én pedig müzliszelet-félét adtam neki.

Lemásztam a kötélhídhoz, Miki pedig kötélen ereszkedett le.

Tudtuk, hogy utunkon vár majd ránk egy elég nehéz rész, melytől én tartottam is. Miki haladt elöl, időnként megvárt. Több helyen szenvedtem egy ideig, míg rájöttem, hogy miként tudok áthaladni, s többször megkérdeztem Mikit, hogy ő hogyan ment át. De mindig átjutottam, és ezek a közjátékok igazából pozitívak voltak, mert jólesően volt munkás ez az útvonal számomra. Így visszagondolva nagyon élvezetes steig volt ez - ott viszont folyton bizonytalanság gyötört, hogy sikerül-e átjutnom egy-egy nehéz szakaszon.
Hát, sikerült. A nehéz részen is! Nagy öröm volt ez :-)
És aztán eljutottunk a vízesés eredéséig, a pontig, ahol a víz a gravitációnak engedve alázúdul. Az egész völgy felhőben csücsült, kilátásunk nem volt. Láttuk viszont a fenti placcot, ahol steigünk ugyan véget ért, de voltak a mohos fenyőerdőben turistaösvények, valamint egy roppant keskeny, fenyőből ácsolt híd. Megmerítkeztem a patak tiszta, hideg vizében, fotóztunk, gyönyörködtünk.

Szép volt nagyon ez a rész - legutóbb a Retyezátban jártam ehhez hasonló mohás fenyvesben.

 

Nem volt több időnk, rohannunk kellett lefelé, hogy a megbeszélt időpontra a parkolóban legyünk. Így aztán leszáguldottunk az ösvényen: elöl Miki, én pedig kissé lemaradva követtem. 

A parkolóban már vártak a többiek - mint kiderült, még csak pár perce, úgyhogy tökéletesen sikerült a tervet végrehajtani. Örömmel meséltünk nekik élményeinkről, majd az autó orrát a Grossglockner felé irányoztuk, és már mentünk is. Szép zöld vidéken haladtunk, kis falvak között, érdekes házak mellett.

 

Felhők felett szép a világ – írta: Győri Dia, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

 

Kals település felől közelítettük a Glocknert. A szerpentinező út egy darabtól fizetőssé vált, majd hamarost ott voltunk az 1920 m magasságban lévő Lucknerhaus melletti parkolóban, ahol is az autót terveztük hagyni, amíg mi a hegyre megyünk. Itt megint előadtuk a "Magyar Bazár" c. mutatványt, amit még étkezéssel is megspékeltünk. Miki igyekezett az Időt a markában tartani, így kitűzött egy időpontot, hogy addigra legyen mindenki kész.

Oda kellett figyelni, hogy mindent vigyünk (beülő, sisak, csákány, hágóvas, kötél, hálózsák, sátor és polifoam 2 főnek, étel, összes meleg cucc, naptej, napszempa stb.), mivel a terv aznapra az volt, hogy felmegyünk a Stüdlhüttéig (2800 m), és ott szállunk meg, s másnap onnan indítjuk a csúcstámadást.
Még tartott a felhős idő, de eső már nem volt. A Glockner elvileg látszott volna a távoli horizonton, de ő inkább felhőt húzott magára, hogy ne is lássuk, mire vállalkoztunk :-))


Majdnem 1000 m szintemelkedés várt ránk. Eleinte zöldellő füvek, s ott legelésző tehenek közt haladtunk, majd megpihentünk egy menedékháznál (Lucknerhütte, 2240 m).

Felhők felett szép a világ – írta: Győri Dia, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/  

Csinos padok voltak elhelyezve az út mentén bizonyos távolságokban, rajtuk kedves feliratokkal: "ülj ide", "adjon neked erőt". Majd a padok elmaradtak, s a fű-kő arány is az utóbbi javára kezdett változni. Ám a fű teljes eltűnéséig még vadvirágos rétek és füttyögő mormoták mellett haladtunk el.

Kígyózó sorunk elnyúlt, szétszakadoztunk. Én maradtam hátra. Komótosan haladtam, s sűrűn meg kellett állnom, hogy a légzésemet kissé lassítsam. Soma önként úgy döntött, hogy hátra marad velem, s így ketten ballagtunk felfelé.

Felhők felett szép a világ – írta: Győri Dia, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Közben hevesen alázúduló patakok mellett haladtunk el, melyek minden bizonnyal gleccserből táplálkoztak. Majd egy kanyar után előbukkant a hütte egy sziklatömb mögül, és igen, végül csak felértünk! Mint kiderült: kb. fél óra különbséggel az elsők után...

Juj, de jó érzés volt tudni, hogy nem kell tovább cipelni a zsákomat! Bizony be kell vallanom, hogy eléggé elfáradtam...
Akik a hüttében szálltak meg (azaz mindenki, Mikit és engem kivéve), azok becsekkoltak, s mi is bementünk. Kellemes meleg és meglehetős komfort fogadott (pl. a vízöblítéses angol wc-n jót csodálkoztam). Kívül-belül eléggé modern menedékház képét nyújtotta az épület.

Felhők felett szép a világ – írta: Győri Dia, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Mivel ketten sátrazni terveztünk, helyet kellett néznünk. Nyilván nem verhettük volna fel a ház mellé a sátrat, illetlen lett volna. Mikinek volt egy kedvenc helye: feljebb, egy gleccser melletti horpadásban, a Teknőskő mellett (az elnevezés tőle származik). Ám most az is felmerült, hogy a házhoz közelebb is sátrazhatnánk. A közeli táj kellemesen hullámos volt, így megszemléztünk, s észrevettük, hogy a dombocskák mögött már mások is sátraztak előttünk (a kövek elhelyezkedése sátorhely-formákat jelölt ki). Úgyhogy mi is úgy döntöttünk, hogy az egyik hullám takarásába fogunk sátrat verni, ahová a háztól nem lehet látni.

A hütte mellett elhelyezett padokhoz-asztalokhoz telepedtünk, és vacsorát főztünk magunknak. Aztán bevonultunk az étkezőbe, mely jól tele volt emberrel. Néhányan vettek ételt (pl. Zoli valami istenien kinéző salátát evett, amiben volt tészta és spárgára csavart bacon is), vagy épp sört. Kiderült az is, hogy a hüttében dolgozik egy magyar lány. Én pedig beleolvastam Miki könyvébe (Benedek István: Csavargás az Alpokban), és igen élvezetesnek találtam. [Azóta a sors úgy akarta, hogy egész máshonnan hozzám kerüljön egy kölcsönpéldány, úgyhogy hamarosan el is tudom olvasni :-)]

Hogy, hogy nem: egyszer csak este 10 körül járt az idő. A hüttések elvonultak szállásukra, Miki és én pedig kimentünk a hidegbe, hogy a lehető leggyorsabban felhúzzuk a sátrat. Teljes téli szerelésben voltam (kabát, sapka, csősál, tán még kesztyű is), és igyekeztem is rendesen. Mivel a talaj jó köves volt, cöveket nemigen lehetett betolni, úgyhogy a ponyvatartó zsinórokat a számtalan ott heverő kővel fogattuk le. Boldogságos érzés volt kész lenni, és bekúszni a lakba. Elvackoltunk, s az ébresztőt emlékeim szerint 3/4 4-re állítottam be (ohh, be korai is az...).

S kezdetét vette az az éjszakai, amelyen legjobb tudomásom szerint egyetlen percet sem sikerült aludnom. Minden emlékem arról szól, hogy hol az egyik oldalamon fekszem, hol a másikon, hol próbálok hason feküdni, aztán próbálom a legjobban összehúzni a hálózsákot az arcomon, de úgy meg nem kapok levegőt, aztán ennek ellenére is embriópózba húzódom a hálózsák mélyére... Közben agyaltam ezerrel a másnapon, hogyan fogom én ezt fizikailag bírni, talán el sem kellene indulnom... Igen, végül eljutottam arra a konklúzióra, hogy nekem meg sem kellene kísérelnem a csúcstámadást.

S egyszer csak megszólalt az ébresztő...

 

Felhők felett szép a világ – írta: Győri Dia, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
3. nap – Felemás csúcstámadás

 

Az ébresztőt rögvest kinyomtam, mivel ugyebár nem aludtam... Miki is ébredt nyomban.

Hideg volt, folyamatos remegésben szenvedtem. Ennek azonban szerintem csak egy részét lehet a hőmérsékletre kenni, a másik része inkább lelki eredetű volt (néha van ilyenem). Igyekeztünk összekapni magunkat, mivel a terv az volt, hogy 5-kor elindulunk a csúcstámadásra. Miután a sátrat (melyen csillogott a zúzmara) is összecsomagoltuk, reggelizni mentünk a tegnap is használt, ház melletti asztalokhoz, s a többiek is szállingóztak kifelé a hüttéből. Még csontsötét volt.

 

Felhők felett szép a világ – írta: Győri Dia, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

Azt elfeledtem említeni, hogy még előző nap kiderült, hogy nekem nincs sem esőnadrágom, sem kamáslim, és a bakancsom is "maximumkertészkedésre használható" állapotban leledzik... Ez utóbbi főleg elszomorított, mivel egyrészt gondot okoz új bakancs beszerzése, másrészt pedig még oly fiatal: márciusban múlt 2 éves... Túravezetőnket a másik két hiányosság is meglepte, aztán hála a csapattársak segítőkészségének, kaptam egy kölcsön kamáslit és egy kölcsönbakancsot. [Ilyen szakadtnak érezhette magát Erőss Zsolt, mikor pályafutása kezdetén a legújabb méregdrágába öltözött és felszerelt hegymászók mellett haladt a Himalájában :-)]

 

Éjjeli gondolatom, miszerint el sem kellene indulnom a csúcsra, ott motozott még az agyamban, de szóvá nem változott, s úgy voltam vele, hogy nem engedek neki. Megpróbálom én ezt a dolgot, aztán meglátjuk.

 

A csúcstámadó hátizsákunkon kívül a többi cuccunkat elhelyeztünk társaink szobájában, aztán fél óra csúszással elindultunk. Még a napfelkelte is bőven odébb volt, erőteljes félhomály uralkodott hideggel karöltve.

Felhők felett szép a világ – írta: Győri Dia, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Csapatunk két részre oszlott, ugyanis Zoli és Soma egy másik útvonalon, a Stüdlgrat nevű gerincen haladva tervezték elérni a csúcsot. Ez egy komolyabb mászóút, mindenképp mászási gyakorlat szükségeltetik teljesítéséhez. Mivel ők ennek nem voltak híján, így már a Stüdlhüttétől kezdve külön utakon haladtak, s csak másnap reggel láttuk őket viszont. 

Mi heten az ún. normálúton indultunk a csúcs felé (ahogy nézem, ez az Alter Kalserweg nevet viseli). [Normálút: a csúcsra vezető legkönnyebb út. A normálút általában azonos az első megmászók útvonalával. Forrás: Földes András: Erőss Zsolt - A Himalájánál magasabbra. Libri Kiadó, 2013.] Eleinte köves ösvényen kellett haladnunk, aztán át kellett kelni a Ködnitz gleccseren, utána jött némi sziklás könnyű ferratas rész, majd 3450 m-en pihenőt szolgáltatott az Erzherzog Johann hütte. Kaptató várt még egy gleccseren, majd egy kicsit komolyabb sziklamászós rész.

Ahogy haladtunk, fokozatosan világosodott. Emellett is jó hideg volt, ezért augusztus ide vagy oda,téli szerelésben nyomtuk. Varázslatos volt, ahogy a távoli hegycsúcsokon fokozatosan megjelent a Nap fénye, és egy ponton, már csak néhány méterre álltunk a fény-árnyék határától... Hőn áhítottuk a Nap melegét. Ezenközben a völgyeket felhők töltötték ki, mint valami tejtenger - többek között azt a völgyet is, melyen tegnap feljöttünk, melyben az autónk várakozik, s melyből az emberek felnézve most nem látják a Glocknert, hisz az épp a felhők felett emelkedik, fenségesen...

Közben már láttuk Őt is, a Csúcsot, elénk került, s megmutatta magát. Hát igen, oda szeretnénk felmenni... Nem is tűnt olyan messzinek, olyan magasnak ebből a perspektívából.

Felhők felett szép a világ – írta: Győri Dia, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
A gleccserre érve felvettük hágóvasainkat - legtöbben sima snassz szürkét vagy feketét, de nem úgy Miki, aki rózsaszín példányt rántott magára :-)

Komótosan haladtunk a gleccseren, én szokásom szerint a csapat vége felé. Egy darabig viszonylag lapos volt a terep, aztán enyhén emelkedőssé vált. 

Egyszer csak egy gigantikus hasadékot pillantottunk meg. A legmeglepőbb az volt, hogy a hasadék telibe egy gyalogösvényt vágott ketté...

A hasadék mellett nekiveselkedtünk 2 kötélparti kialakításának. [Parti: csapatot alkotó, együtt mozgó, egymást biztosító hegymászók. Forrás: Földes András: Erőss Zsolt - A Himalájánál magasabbra. Libri Kiadó, 2013.] Én finoman jeleztem, hogy szívesen kerülnék Dávid partijába, mivel az ő haladási tempója igen szimpatikus volt számomra. Így is lett, így alkottunk két partit: 1. Dávid, Sanyi és én; 2. Miki, Judit, Tibor és Tamás.

Szépen lassan haladtunk, meg-megállva. Itt figyelni kell a kötélre, hogy közted és az előtted lévő között se túl hosszúra ne maradjon, se az ne legyen, hogy úgy kelljen rángatni a hátul haladót. 

Az út hivatalosan felvitt volna a sziklákra, de mi inkább megkerültük őket, és még egy kicsit tovább haladtunk a gleccseren. Így is el kellett azonban hagynunk azt egy idő után, úgyhogy ott következett a hágóvas leszerelése és némi szusszanás.

Ezt követően az Erzherzog Johann hütte alatti sziklás felkapaszkodáson haladtunk, ahol kapaszkodó drót futott a falon. Csatolni nem csatoltunk rá karabinert, mert ahhoz túl könnyűnek ítéltük ezt a szakaszt. Engem viszont a folyamatos felfelé lépkedések igen fárasztottak, úgyhogy megint a végén cammogtam. Azért csak sikerült az utolsó vertikális akadályt is legyűrni, s végre horizontális felületre lépni. Megérkeztünk az Erzh. Johann hüttéhez, 3450 m magasságba.

 

Felhők felett szép a világ – írta: Győri Dia, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

 

Nagy örömmel telepedtem le, s kezdtem neki a pihenésnek. Mind ezt tettük, közben pedig ettünk, s nem feledtünk el a tájban sem gyönyörködni. Bőven volt is miben: körben madártejszerű felhők lebegtek, melyből csodás csúcsok és gerincek kukkantottak ki. S ott volt mellettünk a Glockner is, melyet folyamatosan szemmel tartottunk, méregettünk. 

Felhők felett szép a világ – írta: Győri Dia, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Közben bőven kentük magunkra a naptejet is, mert azzal ebben a magasságban bizony nem érdemes spórolni. Sőt, megkockáztatom, hogy legalább 50 faktorost érdemes vinni (az enyém 30-as volt, és éreztem, hogy az túl kevés). Ragyogó időnk lett: vakítóan kéklett az ég, sütött a Nap, tehát az időjárás igazolta azon döntésünket, hogy a csúcstámadást a második napról a harmadikra tettük.

Izgatottan vettük észre, hogy megindult a cuccfelvonó. Pontosabban, hogy surrog és mozog a drót. Lestük, hátha felérkezik rajta valami - de ottlétünk alatt semmi nem történt. Nem is csoda, hisz sok ezer km hosszan (költői túlzás) vezetnek itt a zsinórok, ki tudja, mennyi idő után ér ide fel valami...

 

Talán fél óra pihenőt engedélyeztünk, mely után indulni kellett tovább. Átgázoltunk egy törmeléklejtőn, majd egy újabb fagyott-jeges-havas rész aljában megint hágóvasat vettünk magunkra. Eztán S-betűsen kanyarogtunk felfelé a gleccseren (igazából nem is tudom, ez gleccser volt-e), s meg-megálltunk csodálni a környező alacsonyabb fekvésű tájat. Mindenütt hó, sziklák, felhők, kék égbolt, apró hangyákként menetelő emberkék, kik nagyra vágynak...

Ahogy közelítettük a jeges-havas-törmelékes terület végét, azaz közelítettük a mászósabb sziklás részt, vészesen sok színes, sziklákon masírozó paca került látószögünkbe. Ezek mind emberek? Mind ezen az útvonalon mennek fel és le...? Atyaég...
Sajnos igen, ez volt a helyzet. A sziklákon túl sok ember vonult. Így pl. amikor a szikla aljába értünk, alig volt talpalatnyi hely, ahová félre tudtunk húzódni, lehámozni magunkról a hágóvasat, ugyanis szemből jöttek lefelé a népek, és ezzel egyidejűleg hátulról is érkeztek.

 

Felhők felett szép a világ – írta: Győri Dia, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

A kötélpartik sajnos lassabban haladnak, mint egyének. És minél több ember van egy partiban, annál inkább csökken a tempó. Aztán a folyamatos félrehúzódások, hogy elférjenek a szembejövők, vagy ha hátulról bevágott egy parti a mi partinkba, akkor inkább elengedtük őket... Nehezen jutottunk csak előre, azaz fel.

Mi is két partiban haladtunk a sziklákon, az elsőben Miki, én, Judit és Tamás haladtunk, a Dávid-Tibor-Sanyi parti pedig lemaradt a lassító tényezők hatására. Miattuk egy helyütt még német nyelvtudásomat is megcsillogtattam, amikor egy magányosan mászó bácsitól megtudakoltam, látta-e őket lentebb, tud-e róluk valamit, hogy jönnek-e, mert akkor már egy ideje vártuk őket... A bácsi megnyugtatott, hogy igen, jönnek, s ment is tovább. (Később még lesz róla szó, bámulatos volt az öreg...)


Felhők felett szép a világ – írta: Győri Dia, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Felkapaszkodtunk egy útjelző tábláig, s ott fél órás kényszerpihenőt tartottunk, a szikláknak dőlve. A kényszer tárgya az volt, hogy bevárjuk társainkat, kik a sok jövő-menő embertől nem tudtak haladni. Konkrétan nagyjából fél órát vártunk rájuk. Közben már az idő is túlhaladta az optimálist, azaz már késő volt ahhoz, hogy csúcsra jussunk, s le is tudjunk menni a Stüdlhüttéig. Judit szólt, hogy ő totálisan szédül minden egyes mozdulatnál, ezért ő semmiképp nem megy tovább. Miki is mondta, hogy úgy gondolta: ha a többiek felérnek idáig, itt kellene megbeszélni, hogy mi legyen a továbbiakban. Úgyhogy miután Dávidék is megérkeztek, feltette a kérdést: ki szeretne továbbmenni a csúcsra? Dávid és Tamás jelezte, hogy mennének. A többiek nem, ki-ki más okból. Nálam az ok az volt, hogy a fél órás várakozás alatt kellemesen elbágyadtam, amolyan szunyókálás-közeli állapotba kerültem. Úgy hiszem, ott el is aludtam volna (oxigénhiány...?). S ilyen állapotban biztos, hogy csak lassítottam volna a többieket. (S ma már szerény fizikai adottságaim mellett is jó adag munka volt a hátam mögött.) No meg mint mondtam: minél több az ember egy partiban, annál lassabban halad. Márpedig most, ha Dávid és Tamás csúcstámadnak, azt minél gyorsabban kell megtenniük.

Ahogy elnéztük az út folytatását, sajnos konstatálhattuk, hogy az emberhordák továbbra nem csökkennek. Így aztán Dávid és Tamás el is indultak gyorsan, mi pedig felkészültünk a visszaereszkedésre.
Közben megfigyelhettük a bácsit, azt, akitől felfelé jövet tudakozódtam. Ő most lefelé ereszkedett, meg-megállva, semmi kötél, biztosítás nélkül, és tök egyedül. Én ezt döbbenettel szemléltem. Többször megállt, habozott, merre induljon. Nem volt fiatal... Szerintem roppant vakmerő volt, vagy naiv, ezt nem sikerült eldöntenem. Sem azt, hogy bámulatosan bátor, avagy épp hogy ostoba... De valahogy azért csak lejutott :-)


Ahogy később elmesélték, Dávid és Tamás még 2,5 órás kemény munkával érték el a csúcsot, ahol találkoztak Somával és Zolival, s nagy volt biza az öröm! Fantasztikus, hogy feljutottak, gyönyörű teljesítmény volt! :-)

A mi lefelé ereszkedésünk során Miki biztosított minket, azaz mindig ő maradt felül, amíg mindannyian lejjebb haladtunk egy-egy szakaszt. Voltak necces részek, melyektől már felfelé jövet is előre tartottunk ("milyen lesz majd itt lefelé menni..."). Nem volt mindig egyszerű, sem gyors. Örültünk, mikor leértünk a sziklás részről, mert a jeges-törmelékesen gyorsabban tudtunk haladni már. Ami nagyon furcsa volt számunkra, hogy még mindig szállingóztak felfelé emberek. Ilyen későn menni csúcstámadni...? (Nem tudom pontosan, mennyi idő lehetett, de javában dúlt a délután.)

Lefelé utunkon először újra megálltunk az Erh. Johann hütténél egy szusszanatra, evés-ivás, wc.. (Ez utóbbi már igazi magashegyi budi volt, ún. biowc, pontos működési elvét nem ismerem.) Majd ledöcögtünk a sziklákon futó drót mentén, most viszont úgy döntöttünk, új utakra tesszük lábunkat, és később térünk rá a gleccserre. Úgyhogy jó darabig még köveken haladtunk, míg odaértünk a lélegzetelállító Álló Lapok Vidékéhez (az elnevezés nem hivatalos, de akár az is lehetne). Gyönyörű látvány volt, különleges, és egyedi :-)

 

Felhők felett szép a világ – írta: Győri Dia, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

 

A sziklát egy ugrással tudtuk csak elhagyni, és egyből a gleccseren landoltunk. Miki kivételével hágóvasat húztunk, ő pedig élvezettel látott neki leszánkázni a havon. Mi pedig a szögeinken lépkedve, megfontoltabban követtük.
Utunk során figyeltük a hasadékokat, melyek rejtett mély bugyraikba gyorsan nyelték az olvadékvizet, Tibor tengerszemet csodált, Sanyi pedig lejjebb, már a ház közelében virágokat. A gleccser sokkal olvadtabb volt, mint hajnalban, mikor a Napot megelőzve caplattunk rajta felfelé.


Késő délután értük el újra a Stüdlhüttét. Ízlelgettük magunkban a történteket: kudarc? Helyes döntés? Hiányérzet? Vagy így is teljes? Ezt mind egyénileg döntöttük el. A magam nevében azt mondhatom, hogy szerintem helyesen döntöttem azáltal, hogy lassabb személyemet nem tettem rá a gyorsabban haladókra, és talán az sem baj, hogy nem gyötörtem magam halálra. Ameddig eljutottam, onnan is feledhetetlen élményekkel tértem meg, és csodákat láttam - természetesen a csúcsélmény ezt jól megdobta volna, de ahogy a hegymászók mondják: a csúcs ott van, és vár. Vissza lehet térni még egy próbára :-) Összességében: egy pici hiányérzet azért maradt bennem, de így is úgy éreztem, hogy szép teljesítményt nyújtottam, és gyönyörűségek jutottak osztályrészül.

Ezért aztán este meg is jutalmaztam magam egy ún. salátával, melyet a hütte étkezőjében válogattam össze a salátás asztalról a legnagyobb vegyességben, a legnagyobb tányérban, növényi és husis összetevőkből, mindösszesen kevés €-ért. A ház melletti asztaloknál fogyasztottam, ahol a többiek főzték a vacsorájukat.
Gondolkoztunk azon, mi lehet a többiekkel, és arra jutottunk, hogy valószínűleg ma már nem tudnak lejönni a hegyről. Kérésünkre Miki megpróbált telefonon kapcsolatba lépni velük, ami sikerült is, és minden úgy alakult, ahogy számítottunk: ők négyen a csúcson összetalálkoztak, utána együtt mentek lefelé, és az Erzh. Johann hüttében maradnak éjszakára.
Ebben megnyugodva Tibor és Sanyi nyugovóra tértek szobáikban, mi pedig fontolgattuk Dávid és Tamás felajánlását, miszerint foglaljuk el éjszakára helyeiket a menházban. Én nyomban benne voltam a dologban (meleg zugban szerettem volna pihenni), de Miki nem túlzottan vágyott be a házba, s végül csak a társaság kedvéért döntött mellette. Így aztán bevettük magunkat a „melegházba”, elrendezkedtünk a szobában, s jólesően nyúltam el az emeletes ágy felső részén a hálózsákban.

 

Felhők felett szép a világ – írta: Győri Dia, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
4. nap – Zergék, mormoták, búcsú


Utolsó reggelünkön is vakító Napsütés fogadott, és igencsak hűvös volt. Kicuccoltunk a ház napos oldalára, hogy ott reggelizünk meg. Ahogy térültem-fordultam, hirtelen kiszúrtam, hogy a házzal szemközt, a hatalmas szakadék peremén (mely szakadék egy gleccservölgy pereme) egy csapat zerge (? én annak fogom őket nevezni) legel. Nyomban felélénkültem, és feléjük indultam fényképezővel felszerelkezve.

 

Felhők felett szép a világ – írta: Győri Dia, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

 

Két csapat zerge volt. Nagyon közel engedtek magukhoz! Aranyosak voltak, ahogy ott reggeliztek a szép hegyi tájon :-) A vad-idilli képet némileg rontotta az egyik állat fülében fityegő műanyag biléta...

Épp fogyasztottuk a reggelinket, mikor az ösvényen feltűnt négy társunk. Miki örömmel sietett eléjük, s kézszorítással gratulált nekik. Mi szavakkal adtuk tudtukra, milyen szép teljesítménynek tartjuk útjukat, mind a Stüdlgratot, mind a csúcs elérését, s mily büszkék vagyunk rájuk!
Nyomban forraltunk számukra vizet, s ők is ettek, ittak, pihentek. Újra együtt volt hát a csapatunk.

 

Kis idő múlva aztán elindultunk lefelé az úton, melyen két napja felfelé hurcoltuk málháinkat még a csúcstámadás előtt. Azóta mi minden van mögöttünk! Kemény munka, gyönyörű tájak, megannyi érzés...

A Nap sütött, a mormoták továbbra is füttyögtek, a tehenek legelték a harsogóan zöld füvet, az olvadékpatakok csendesen csobogtak, mi pedig újra megpihentünk a Lucknerhütténél.



Hamarosan a kocsi mellé dobtuk zsákjainkat, majd immár utoljára pakoltunk szét. Rendeztük dolgainkat, búcsúpillantásokat vetettünk az immár látható Glocknerre, aki - ellentétben érkezésünkkel - most nem húzott felhőt arcára, aztán indultunk hazafelé.


Ez tehát a négynapos alpesi utunk története. Csodás volt, szuper volt, élmények, munka, emberek, tájak, állatok, Nap, zúzmara, hó, fű… Volt benne minden :-)

 

Fotók forrása: Győri Dia
Grafikai szerkesztés: P. Horváth Zsuzsi
 
 
Felhők felett szép a világ – írta: Győri Dia, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/